Aki nyugdíjügyekben még hisz a kormányígéreteknek, az valószínűleg menthetetlen – ám a többiek számára érdemes felrajzolni a pályát, amit az Orbán-kabinet e tárgykörben befutott. A vonalvezetést földművelő eleink alighanem az „ökörhugyozás” kifejezéssel jellemeznék, de nem lenne igazuk: az ökör – miközben imbolyogva könnyít magán – azért a célja irányába halad, kormányunk nyugdíjstratégiájában azonban (mióta a nyugdíjpénztári vagyont elvette és eltőzsdézte, -költötte) sem a cél, sem az irány nem azonosítható.

„A mi szociális biztonságot teremtő politikánk egyik sarokpillére lesz az idős embereket szolgáló politika. Ez számunkra nemcsak a nyugdíjas-társadalom szerzett jogokra épülő nyugellátásának védelmét, a nyugdíjak vásárlóértékének megőrzését jelenti, hanem olyan komplex szolgáltató rendszert, amely ennek a társadalmi rétegnek a megbecsülését és biztonságát hivatott megteremteni. Nem engedjük, hogy az állami nyugdíjak mellett szolgáltatást biztosító magán-nyugdíjpénztári rendszer megtakarításai veszélybe kerüljenek.”

A választási programban szereplő „nem engedjük”-ből kormányra kerülve viszonylag gyorsan „teszünk róla” lett, és ezen a tényen az sem sokat szépít, hogy a pénz hűlt helyét azóta Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi kormánymegbízott őrzi.

A biztonságba helyezés után Orbán Viktor videoüzenetben nyugtatta meg az ő országát, hogy a magánnyugdíjat ugyan elvette, de nincs baj, mert a megtakarításaink egyéni nyugdíjszámlára kerülnek, és az ott gyarapodó forintjaink örökölhetőek lesznek. A teljesítés kormányhatározatban rögzített időpontja épp egy éve járt le, jelenleg azonban nemhogy a nyugdíjszámlákról és az örökölhetőségről nincs szó, de (a társutas kereszténydemokraták közreműködése nyomán) épp egy újabb nyugdíjrendszerváltás van napirenden.

Az egyéni számlás svéd modell helyett most a pontgyűjtős német szisztémát preferáljuk, amelyben a ledolgozott évek és a befizetett járulékok mellett a felnevelt gyermekek is pontszerző tényezőnek számítanak. Két éven belül tehát a harmadik pálfordulásnál tartunk, és az irányváltásokban minimális kiszámíthatóság vagy logika sem észlelhető.

Amennyiben a nyugdíjért előzetesen fizetni kell, és a juttatás valamiképpen arányos a befizetésekkel, akkor az valami szolgáltatásféle lenne, és egyáltalán nem szerencsés, ha pókerként viselkedik (betoljuk a téteket, a bank blöfföl, és a végén az nyer, aki a legjobb pillanatban tudott kiszállni).

Az illetékesek szerint bizonyára demagógia (miért is?) a norvég mintára hivatkozni, ahol a tavalyi nyugdíjreformot ötévnyi intenzív társadalmi vita készítette elő, a végül összpárti konszenzussal elhatározott bevezetésre pedig – lépcsőzetes rendszerben – tíz évet szánnak. De az azért alighanem globálisan is példátlan, hogy a hovatovább már csupán kéthetes ciklusokban, a legközelebbi forintárfolyam-zuhanásig tervező politikusaink pillanatnyi túlélési szempontjaihoz kell igazítanunk életünk egyik legfontosabb és leghosszabb távra szóló stratégiai döntését.

Apró öröm az ürömben, hogy a kormányfő abban a 2010. decemberi videoszózatban azt is kinyilatkoztatta: a nyugdíjak biztonságát – örök időkre – a mostani kormány garantálja. Ha valaki bízik a miniszterelnök szavában, akkor a vargabetűk ellenére is nyugodtan alhat: a jövő olyan biztos, mint az állami nyugdíj.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS