Terjed a különös japán kór, állította egy berlini konferencián a tajvani Richard Koo, a Nomura vezető elemzője. Szerinte nemcsak az eurózónát járja be az elhúzódó japán válság kísértete, hanem Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat is.

A folyamatok kísértetiesen hasonlók. Az ingatlanpiaci lufi kipukkanása, az ingatlanárak hanyatlása, valamint az adósságok növekedése a háztartások és a vállalatok, illetve ennek nyomán a bankok körében a kereslet összeomlásához vezetett. Japánban a nulla százalékos kamat ellenére nem bővült a pénzkínálat, de az óriásira duzzadt államadósság ellenére egészen alacsony az államkötvények hozama, azaz az állam könnyen finanszírozza magát. Akárcsak az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a háztartások és a vállalatok „mérlegrecessziót” élnek át, csökkentik a tartozásaikat, nem költenek. A cégek a profit maximalizálása helyett az adósság minimalizálására törekednek, az adósság mérsékléséhez szükséges pénzügyi többletüket állampapírba fektetik. Ezért alacsony a hozam. De ebből nem lesz gazdasági növekedés. Hacsak az állam nem költ a magánszféra helyett. A japán állam túl korán döntött úgy, hogy inkább megszorít, s ez végzetes hibának bizonyult.

Miért más a helyzet az eurózóna perifériáján? Koo szerint nem más – legfeljebb Görögországban, amely magának köszönheti a bajt. De például Spanyolországban és más államokban is mérlegrecesszió van. S ha a háztartások, a vállalatok és az államok egyszerre nem költenek, akkor bizony hosszú, keserves évtized vár ránk.

Csak egy példa: ha a spanyol cégek és fogyasztók a nemzeti össztermék (GDP) hat százalékát takarítják meg, de az állam az uniós követelmény miatt csak háromszázalékos deficitet produkálhat, ki költi el a maradék hármat? A spanyol, az ír, az olasz államkötvényhozam pedig azért olyan magas, mert a spanyolok, az írek az olaszok inkább német papírt vesznek, azt ugyanis kiszámíthatóbbnak tartják.

Az új francia elnök, Francois Hollande és az olasz technokrata kormányfő, Mario Monti a megszorítás és a gazdasági növekedés ellentétpárjára egyszerűsítette ezt a kérdést. Azt mondják: meg kéne lelni a módját, hogy az uniós költségvetési szabályok felrúgása nélkül az állam többet költhessen, beruházhasson, s erről meg kellene győzni a megszorítást az egyetlen erénynek tekintő németeket, akik most már e nyomás hatására is ígéretesen barátkoznak a magasabb infláció és az emelkedő ipari bérek gondolatával. Hátha még okulni lehet Japán hibáiból, s mielőtt végleg elveszne, meg lehet őrizni a növekedés számára ezt az évtizedet.