A valóság mégiscsak létezik
Távozik a kormányból az oktatásért is felelős miniszter. Mi a véleménye a tevékenységéről?
Réthelyi Miklós személyében kedves és áldozatkész politikustársat ismerhettünk meg, aki szinte lehetetlen feladatra vállalkozott. A négy nagy „pénzfaló” ágazatból három a tárcájához került, az érdekellentéteket házon belül kellett harmonizálni. Hogy ez mennyire sikerült, arra nehéz választ adni. Az bizonyos, hogy az ágazatok közötti kompromisszumkeresés olyan feladat, amely képes felőrölni egy mégoly béketűrő embert is, mint amilyen Réthelyi Miklós.
Balog Zoltán sikeresebb lesz elődjénél az ágazati küzdelemben?
A miniszterelnökkel régi és bensőséges viszonyt ápoló politikusról van szó, aki személyében jobban illeszkedik az előbb leírt, sajátos módon működő kormányzati szerkezethez. Azokat a konfliktusokat, amelyek korábban a kormányülésen jelentek meg, most egy tárcán belül kell megoldani úgy, hogy abban részt vesz a miniszterelnök is. Ezt egy olyan politikus, aki évtizedek óta napi kapcsolatban van vele, könnyebben kezeli.
Amikor a nagy ágazati törvényeket nem szavazta meg, azt a reményét fejezte ki, hogy a végrehajtás során még lehet a rendszeren csiszolni. Hol tart ez a folyamat?
A viták lezárultak abban az értelemben, hogy a parlamenti döntés stratégiai irányokat jelölt ki. Ezekkel az irányokkal nem minden esetben tudok azonosulni, de most az a feladat, hogy ezek legalább működőképes konstrukciók legyenek. Jó példa erre az a nagy állami fenntartó struktúra, ami az önkormányzatoktól átveszi az oktatásirányítási feladatokat. Ez az utóbbi évtizedek legnagyobb szervezeti egysége, hiszen az oktatási ágazat lesz a legnagyobb szolgáltató a maga 160 ezer szakalkalmazottjával, közel ötezer intézményével, tehát ha az állam egységes struktúrában akar irányítani, olyan rendszert kell fölépítenie, amely húsz középszinttel, közel kétszáz járási szintű igazgatósággal, öt-hatezer adminisztrátorral, 160 ezer munkavállalóval dolgozik. És hétszázmilliárd forintos költségvetéssel. Összehasonlításképpen: a MÁV 35-38 ezer fős. Tehát az új oktatási szervezet négy és félszer ekkora. Az oktatás bonyolult, napi döntéseket igénylő rendszer, amelyet nagyon nehéz központosítottan irányítani. Nem véletlen, hogy Európában Görögország és Portugália kivételével föl is adták évtizedekkel ezelőtt.
Már az említett két országban is éppen föladni készülnek.
Ismerjük azt az elvet, amely szerint az a jó, ha minél közelebb kerülnek a döntések a probléma keletkezéséhez. Mi másik irányt veszünk, amit én nem tartok a legbölcsebbnek, de ha már ezt tesszük, akkor vegyük komolyan, mert az átalakítás eredményessége meghatározó lesz a magyar oktatás előttünk álló éveiben, és nem utol só sorban ezen múlik a következő választás is, mert az oktatás ott lesz azon négy-öt kérdés között, amit az emberek föltesznek maguknak azt mérlegelve, hogy jól vagy rosszul alakította-e át a polgári kormány Magyarországot. Ehhez képest most még fontos alapkérdések tisztázatlanok, noha a rendszernek január elsejére üzemelnie kell.
Az előjelek nem jók. Egyelőre bizonytalanságot látni, valamint a politikai kinevezettek miatt haragos szülőket és tanárokat.
Az oktatás rengeteg konfliktussal jár. De azok a konfliktusok, amelyek egy igazgató kinevezése kapcsán eddig egy polgármestert találtak el, most egyből a kormányzatot érintik. Ilyen konfliktusok mindig voltak és lesznek is. Nem mindegy azonban, hogy ezek helyi jellegűek vagy országos üggyé dagadnak. Egy ilyen rendszernek ez a politikai ára: minden konfliktus azonnal a kormány szintjéig röppen. A kérdés arra vonatkozott, finomodik-e a rendszer. Végül is: igen. Tehát a valóság mégiscsak létezik, s örömmel látom, hogy a kormány képes önkorrekcióra.
Kíváncsian várom a példákat.
Sokáig érleltük azt a kompromisszumot, hogy azok az önkormányzatok, amelyek megtehetik, visszaszerződtethessék az intézményeiket, és azok fenntartása továbbra is az ő joguk legyen. Ezt az utolsó pillanatban a törvény lehetetlenné tette, mindent az állam fennhatósága alá vont. Az iskolafenntartást egységként kezelte, amibe beletartozik két dolog. Az egyik a helyi tanügy-igazgatási döntések meghozatala, vagyis az, hogy ki legyen az igazgató, mikor indul első osztály, mekkorák a körzetek, van-e tagozat vagy nincs. Tehát mindazok a döntések, amelyeket ma az önkormányzatok nap nap után hoznak. És van a másik, hogy az ehhez szükséges eszközöket, épületeket, pénzt előteremtse. Ha kell új osztályt indítani, akkor a szertártermeket összenyitva és gyorsan leparkettázva meglegyen a C osztály indításának a helye. Ha nem kell, akkor oda szertárt építsünk. Most úgy látom, hogy helyesen, az irányítási feladatok az államhoz, a fenntartásiak az önkormányzathoz kerülnek. Ez a korrekció a valóságismeretről árulkodik.
Az embernek az az érzése: tudják, hogy fal van az út végén, de akkor is elmennek megnézni, hogy tényleg ott van-e.
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a valóság létezik, és ezt a jogalkotónak is előbb vagy utóbb figyelembe kell vennie. A polgármesterek, akiknek voltak reális napi tapasztalataik, tudták, hogy ez az üzem miből áll. De van még egy következménye annak, hogy az állam nem húzza magához az üzemeltetési feladatokat: kénytelen a költségvetés több pénzt fordítani a fenntartási feladatokra. Mert mi is volt az állam egyedüli szerepvállalásának célja? Az, hogy kiegyenlítse az iskolák közti színvonalkülönbséget. Ez nemes célkitűzés. De a kétkedők egyből fölhívhatták a figyelmet arra, hogy nem mindegy, milyen szinten egyenlítünk ki.
Fölfelé, a jól működő hegyvidéki iskolák szintjére, vagy lefelé, egy rozsdaövezetben vergődő önkormányzat válságiskolájának a szintjére. A kettő közt hol áll meg a mutató? A pénzügyesek, érthető módon, a meglévő pénzek átstrukturálásával kívánták a kiegyenlítést elvégezni. Ez messziről nézve rokonszenves mozzanat lehet, csakhogy a következménye a gazdagabb önkormányzatoknál a gyors színvonalcsökkenés lesz, a szegényebb önkormányzatoknál pedig a lassú színvonal-növekedés. A kiegyenlítést nem lehet így megoldani, mindenképp pluszforrást kell adni azoknak a településeknek, amelyek a mai költségvetésükből nem tudják az iskolájukat fűteni, világítani. Erre 100-120 milliárd forint pluszpénz kell.
Amire az új finanszírozási rendszer és a pedagógusok elbocsátása teremt fedezetet?
A rendszer módot ad erre is, de nem teszi szükségessé. Mostantól a feladat az alapja a finanszírozásnak. A gyerekek száma alapján állapítjuk meg, hány pedagógusstátuszt lehet létrehozni. Például tizenegy vagy tizenöt gyerek után jöhet létre egy státusz.
Lesz pedagógus-életpályamodell? A Széll Kálmán Terv alapján ez kétséges.
Mindannyian azt szeretnénk, hogy legyen, és mindenkinek fájdalmas a Széll Kálmán Terv lebegtető mondata. A Fidesz-frakció világossá tette, hogy a munkaterhek újraszabályozását, a 32 órát, az iskolában töltött időt és az életpályamodellt egységben kell kezelni. Csak akkor lehessen új típusú munkaidő-szabályozás, ha van életpályamodell is.
Máskülönben a pedagógusok azt éreznék, sokkal többet dolgoznak kevesebb pénzért.
Így van. Ugyanakkor az életpályamodell azért nem bértábla, mert két lába van. Az egyik egy új típusú bérezés, a másik a pedagógusok teljesítményének objektív mérése. Ezzel a munkával még adós az államtitkárság. Miközben persze ostorozni kell a pénzügyeseket, le kéne tenni az asztalra egy olyan teljesítménymérési rendszert, amely megfelel a választott céloknak. Ilyet alkotni nehezebb, mint előteremteni 80 milliárd forintot. Úgy látom, ezzel nem haladt előre a törvény elfogadása óta az államtitkárság.
Mi a véleménye a Belügyminisztérium javaslatáról, az iskolai smasszerek alkalmazásáról?
Volt ilyen, Móricz Zsigmondnál karcerbe zárják Nyilas Misit.
Ijesztő.
A tanár az akkori értelmiségi elit tagjaként nem tanult fegyelmezési módszereket, ezt az alacsonyabb végzettségű vagy végzettség nélküli pedellus látta el.
De itt fizikai erőszakról van szó.
Az iskolaszolga fizikai erőszakot alkalmazva zárja Nyilas Misit a karcerbe. Nincs új a nap alatt. Annyiban talán új, hogy most a szolga szó nem olyan tetszetős, ezért őrre módosította a Belügyminisztérium.
Akik visszahívott rendvédelmi dolgozók lesznek.
Igen. Mindamellett valóban sokszor tehetetlennek mutatkozik a magyar pedagógia a fegyelmezés terén. És tehetetlen a tekintetben is, hogy vissza-visszanyúl az évtizedekkel vagy néha évszázadokkal ezelőtti nosztalgiák mezejére. Itt van egy megoldandó feladat, az iskolai agresszió kérdése. Azokkal értek egyet, akik nem az erő felmutatásával, az erőszak kilátásba helyezésével, hanem pedagógiai eszközök és módszerek alkalmazásával akarnak a helyzeten javítani. Arra mindenképpen jó a BM fölvetése, hogy felhívja a figyelmet erre a megoldatlan ügyre, amire nincs működőképes válasza az oktatásügynek. És tartok attól, egy ilyen válasz kimunkálása nem egyszerű dolog.
