Hová tűnik a bérünk? Brutális keresetcsökkenést jelez a statisztika
Ami a konvergenciaprogramban szereplő adatokat illeti, első ránézésre riasztóak a kilátások: a húsz évre szóló kitekintésben csak úgy röpködnek a mínuszok. Mindez egy olyan levezetésben, ami a Széll Kálmán Terv makrogazdasági hatásait hivatott bemutatni, azt, hogy a kormány által elképzelt alappályához mennyit ad hozzá vagy éppen vesz el a terv 2.0-s változata (az elsőt tavaly publikálták).
A szöveges értékelésbe bekerült például az, hogy „a reformterv összességében jelentősen bővíti a hazai GDP-t”. A táblázat szerint egyéves távlatban 2,18, míg húsz év elteltével több mint 5,5 százalékkal emeli a kibocsátás szintjét a terv hatása. Arról ugyanakkor nem esik szó, hogy mit jelent ugyanez a jövedelmekben, amelyek főleg az alacsonyan és a magasan képzetteket érintik érzékenyen, a közepesen képzetteknél valamivel moderáltabban alakul a pálya.
A húszéves időszak végén a magasan képzetteknél már –25,52 százalék szerepel, az alacsonyaknál –15,70, míg a közepeseknél –10,79 százalék.
A bruttó reálbért a különböző államok jövedelmi szintjeinek összehasonlítására használják, a nettó adatok ugyanis az eltérő adórendszerek miatt torzítanak. A nettó bér reálértéke azt mutatja, mennyit ér az a pénz, amit ténylegesen megkap a dolgozó, többet vagy kevesebbet lehet-e a vásárlókosárba tenni a viszonyítás alapjául szolgáló időszakhoz képest. A bruttó reálbér nem kézzelfogható, nincs köze a ténylegesen megkapott összeghez, hiszen a keresetből még levonják az adókat, mire a munkavállalóhoz eljut.
Ezért tehát nehéz elemezni, mit jelentenek a brutális visszaesést jelző mutatók a jövedelmeknél. Ám valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha úgy okoskodunk, hogy a munkavállalók szempontjából nem ígér sok jót az a makropálya, amit a konvergenciaprogram bemutat.
A különböző képzettségi szintek javarészt megfeleltethetők a jövedelmi szinteknek, az alsóbb szinteken bizonyosan: így értelmezve az adatokat azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy a Széll Kálmán Terv durván visszavágja a jövedelmeket. Figyelmeztető jel, hogy az új munka törvénykönyvét értékelő részben a kormány elismeri, hogy a változtatások hatására a háztartási szektor bérmeghatározó ereje egy százalékponttal csökken – ami arra utal, hogy a korábbihoz képest csökken a dolgozók véleményének súlya a bértárgyalásokon, több eszköz kerül a munkaadók kezébe.
Akárhány szakértővel beszéltünk, egyikük sem látta sok értelmét a bruttó reálbér alkalmazásának. Egyikük sem tartotta elképzelhetőnek, hogy a jövőben a bruttó bérek ilyen mértékben elmaradjanak az inflációtól. Volt, aki arra gondolt, hogy egyszerűen tévedésről, elírásról van szó.
Mások arra gyanakodtak, hogy a kormány azzal számol, a bérköltség egyes elemei a munkavállalótól a munkaadóra terhelődnek át. Például az alkalmazott által fizetett egyéni járulékot a későbbiekben a munkaadó bérterheibe építik be. Ennek következményeként csökkenne a munkavállaló bruttó bére.
A bérterhek átrendezésére egyébként volt már kísérlet a múltban, csak épp a másik irányba: a munkaadó által fizetett járulékokat akarták teljesen ráterhelni a foglalkoztatottakra, ami a bérek bruttósításával járt volna, hogy ne szenvedjenek el nettó veszteséget. Ilyen terveket az Orbán-kormány tagjai is forgattak a fejükben, ezért nehéz elképzelni, hogy most az ellenkező irányba lépnének: a nemzetközi versenyképességi kimutatások ugyanis a magyarországi munkaadói bérterhek emelkedését rögzítenék, ami nem javítaná pozíciónkat Európában.
