Bár Bauer Tamás véleményét sok esetben megfontolandónak tekintjük, az alapkérdésben továbbra sem értünk egyet.

Bauer Tamás mintha szándékosan félreértené, hogy mi „vitáról” és nem „együttműködésről” beszélünk a Jobbikkal kapcsolatban. Egy pillanatig sem állítottuk, hogy a Jobbikot mint a demokratikus centrumban lévő pártot kell kezelni. A vita éppen arra ad lehetőséget, hogy a politikai erők megvonják a határokat az elfogadható és nem elfogadható nézetek között. Amíg erre nem szánják el magukat a politikai szereplők, addig a Jobbik politikusai (és élünk a gyanúperrel: a választók meghatározó része is) gyávaságként, megfutamodásként értelmezheti a viták elutasítását, ez pedig csak a szélsőjobboldalt erősítheti tovább.

A Jobbikkal úgy kell vitázni, mint olyan párttal, amely a demokratikus kereteken túlnyúlik, és erre rá is kell mutatni – mint ahogy az az általunk említett brit esetben, a BBC-ben is történt Nick Griffinnel. Azt is fontos lenne megérteni, hogy a Jobbik magas támogatottsága miatt megkerülhetetlen a politikai nyilvánosságban és a parlamentben, ahol mindennapos és egyben elkerülhetetlen is a képviselőivel folytatott politikai vita. A Bauer Tamást is tagjai között tudó Demokratikus Koalíció tagjai is folytattak korábban vitákat a parlamentben jobbikos politikusokkal – például Vadai Ágnes Volner Jánossal.

Bauer Tamás írásában azt is állítja: bár elismerjük, hogy a politikai antiszemitizmus és a félkatonai szervezet működtetése szerintünk is a Jobbik politikájának meghatározó elemét képezi, ennek nem tulajdonítunk különleges jelentőséget. Ez tévedés: korábbi írásainkban többször is leszögeztük, hogy a Jobbikot (politológiai kritériumok alapján) szélsőséges, rendszerellenes pártnak tartjuk, és vitába szálltunk azon elemzőkkel, akik más állásponton voltak. Egy, a Kritika hasábjain közölt írásunkban azt is egyértelművé tettük: véleményünk szerint a Jobbik ötvözi a nyugat-európai pártok egyik fő jellemzőjének tartott modern „neopopulista” és a második világháború környékén Európában működő szélsőjobb iránti nosztalgián alapuló „neofasiszta” pártok vonásait. Ez azonban nem indokolja a Jobbik „náci típusú pártként” való meghatározását, arról nem is beszélve, hogy ez a szélsőjobbal szembeni politikai stratégiaként is értelmetlen: a „fasiszta” és „náci” jelzőket ugyanis a párt egyes szavazói ismagukra vehetik, ez a politikai stigma pedig könnyedén megakadályozhatja, hogy gyengén kötődő szavazói visszaterelhetőek legyenek a demokratikus pártok irányába.

A Bauer Tamás által felsorakoztatott érvek ugyanazok, melyeket a párt betiltása mellett szoktak érvként felhozni, amin pedig véleményünk szerint elgondolkodni sem érdemes. Továbbra is tartjuk: a fő probléma, hogy a szélsőjobboldali eszmék iránt erős a társadalmi kereslet, és amíg ez fennmarad, maga a jelenség is újratermelődik. A nyugat-európai országokban a szélsőjobboldal elleni társadalmi keresletcsökkentő programokban gyakran szerepet vállalnak kiugrott, egykori szélsőségesek is. A Bauer által említett Németországban külön intézmények és programok vannak arra, hogy ezeket az embereket kiemelhessék a szélsőséges csoportokból. Magyarországon itt még messze nem tartunk, ehelyett arról folyik a vita, hogy lehet-e megszakítani a soha nem is létezett politikai karantént a Jobbik körül.

A szerzők a Political Capital elemzői