Ez sajnos semmiféle módon nem látszódott a törvény minőségén. Talán nem engedték szóhoz jutni őket? Vagy talán a frakciófegyelem és az egység felmutatása fontosabb volt, mint szolidaritást vállalni más vallási közösségekkel, elmondani szakmai véleményüket és kiállni amellett? Vagy a legfontosabb csak saját felekezetünk protezsálása volt? Talány marad.

A törvény vitáját sokszor éjszakába nyúlóan és hosszas bizottsági üléseken végighallgatva úgy éreztem, hogy a képviselők a törvény alapvetően hibás elgondolásának foglyai, és sok tényező összecsúszott, amelyet most megpróbálok röviden szétválasztani.

Az első a vallásszabadság kérdése. Többször felmerült, hogy ez a törvény csorbítja majd a vallásszabadságot, ami szerintem így nem igaz. Magyarországon a vallás- és lelkiismereti szabadság biztosítva van. Senkit sem üldöznek a hitéért, mindenki hátrányok és előnyök nélkül olyan hitelveket vall magáénak, amilyeneket akar. A velencei bizottság jelentése szerint azonban van gond e tekintetben is, mert az egyházak jogaiktól való megfosztása a vallásszabadság korlátozásának minősül, és erre az európai jogalkalmazásból hoznak precedenseket. Meghajlok a velencei bizottság értékelése előtt, de annyit azért hozzátennék, hogy a kormány illetékeseinek illett volna ezeket a precedenseket ismerniük.

A második tényező az új törvény célja. Az 1990. IV. törvényt az akkor érthető szabadság utáni vágy alkotta olyan megengedőre, hogy 100 ember is elég volt ahhoz, hogy egyházat alapítson. Ez magával hozta a törvénynyel való visszaélés lehetőségét, olyan – valójában hitéleti tevékenységet nem folytató – közösségek létrehozását, amelyek az alacsony elvárások miatt könnyedén alapíthattak egyházat, és várhatták a magyar költségvetés adóforintjait gazdasági vállalkozásuk keretei között.

2011-ben 187 egyháznak lehetett a régi APEH honlapja szerint 1%-os adófelajánlást tenni. Abban mindenki egyetértett és egyetérthet, hogy ezt az állapotot meg kellett szüntetni. Az új egyházügyi törvény megalkotása az elmúlt húsz év egyik nagy adóssága volt. Többször el is hangzott kormánypárti és ellenzéki képviselőktől nagyon helyesen, hogy ki kellett szűrni a „bizniszegyházakat”, rendet kellett teremteni. Ebből is látszik, hogy a törvény célja elsősorban az egyházak finanszírozásának rendezése volt.

A legnagyobb hibát ott követték el a törvény alkotói – és e hibás alapgondolat csapdájában vergődött a parlament egész idő alatt –, hogy nem választották szét az egyházzá válás kritériumait a törvény nyilvánvaló céljától, az egyház-finanszírozástól. Merthogy ez két különálló dolog, aminek egyáltalán nem feltétlenül kell fednie egymást! Erre a világon számos példa van, és elgondolásommal a velencei bizottság jelentése is egyezik.

Az előbbi egy egyszerű jogalkalmazási feladat. Egy világos, objektív, teljesíthető és nemzetbiztonsági kockázatot kizáró kritériumrendszernek egy vallási közösség vagy megfelel, vagy nem. Ennek az ellenőrzését tényleg rábízhatták volna egy független szervre, mondjuk a Fővárosi Bíróságra.

Az egyház-finanszírozás kérdése azonban vastagon politikai. Itt lett volna tere annak, hogy a „bizniszegyházak” ügyét rendezzék (ha még nem akadtak volna fenn az egyházzá nyilvánítás folyamatán), és egy ésszerűbb támogatási rendszert vezessenek be, amely a szegényes magyar költségvetés forrásait is igazságosabban osztotta volna el azok között, akik valóban jogosultak erre.

Harmadrészről az egyházakról szóló törvény mindig, mindenhol kényes az állam nemzetközi kapcsolataira való tekintettel is. Vannak olyan államok, amelyek – kulturális és történelmi okok miatt – védenek bizonyos vallási közösségeket, és érzékenyek arra, ha egy másik államban valamilyen változás érinti őket. Ilyen például az Egyesült Királyság és az anglikán egyház vagy az arab államok és a muszlim közösségek viszonya. Külön említést érdemel az Amerikai Egyesült Államok, amelynek a vallás- és lelkiismereti szabadság eszményének egy jogállamban való maradéktalan érvényesülését mindig is különösen fontosnak tartotta nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon, ennek nagyon mély és szép történelmi hagyományai vannak a tengerentúlon.

December végén, az utolsó pillanatban azonban olyan törvényt fogadtak el, amely összekapcsolta az egyházzá válás folyamatát az egyház-finanszírozással, és nem törődött a nemzetközi kapcsolatokkal, mert csak az országhatárokig látott.

Így egyfelől jogilag és teológiailag is homályos kritériumrendszert fogalmazott meg, másrészről az emberi jogi bizottságon keresztül az Országgyűlést és képviselőit belerángatta emberek hitének megítélésébe, jóllehet ez sérti az állam és az egyház szétválasztásának alkotmányos elvét, így nem állna ki egy alkotmánybírósági normakontrollt.

Harmadrészről belerángatták egyik nagymúltú intézményünket, aMagyar Tudományos Akadémiát, és voltaképpen megmondták, „hogy ők értenek hozzá”, adjanak ki állásfoglalást egyházak hitelvéről és rítusairól. Pálinkás József elnök úr nem győzött hathatós érvekkel visszautasítani ezt a „vélekedést” és védeni az Akadémia hírnevét és integritását.

Negyedrészről a törvény a kétharmados Fidesz–KDNP-frakcióra ráerőltette a feudális kegyúr szerepét, aki kénye-kedve szerint osztogathatja az egyházzá válás jogát, ami mindig is kényelmes, de a jövőre nézve „drága” politikai szerep volt.

Ötödrészről komoly egzisztenciális válságba keverte azokat a kisegyházakat, akik hitük megvallása mellett komoly szerepet vállaltakmondjuk a hajléktalanellátásban, vidéki – különösen alföldi, szabolcsi, borsodi zsákfalvak –többségében roma közösségeinek talpra állításában, házasság- és családgondozásában, fi atal- és idősgondozásában, a fogyatékkal élők ellátásában.

Hatodrészről pedig külkapcsolatainkat is megzavarták, hiszen több állam rosszallását fejezte ki, hogy az általuk fontosnak tartott felekezetek nincsenek automatikusan egyházzá nyilvánítva.

Mindezt tetézték avval, hogy ezen cikk írása idején továbbra sincs semmilyen komolyan vehető indoklás, hogy miért utasítottak el olyan felekezeteket, amelyek tökéletesen megfeleltek a már említett homályos kritériumoknak is, így közösségük hívő tagjainak, vezetőinek a jogbiztonságba vetett hitét erodálták, aminek a levét az egész politikai osztály, végső soron lassacskán demokratikus berendezkedésünk hitelessége issza meg.

Hogy ezt a rossz egyházügyi törvényt mikor és hogyan fogják módosítani már a velencei bizottság jelentésének a fényében, továbbra is nyitott kérdés, de könnyen lehet, hogy csak az optimizmus beszél belőlem. Hazánkban járt Thorbjorn Jagland, az Európa Tanács főtitkára, aki Orbán Viktor miniszterelnökkel, Martonyi János külügyminiszterrel és Navracsics Tibor igazságügyi miniszterrel is tárgyalt. A kiszivárgott hírekből az tűnik ki, hogy a főtitkár úr egyházügyi aggodalmait „lekeverték”, és nincs különösebb hajlandóság részükről a változtatásra.

Az egyházügyi törvényt elnézve a kérdés az: ha a jó fa jó gyümölcsöt terem, akkor a rossz fa teremhet-e jó gyümölcsöt? A választ sajnos mindannyian tudjuk.

A szerző egyházügyi szakértő