A sor kölcsönzés Papp-Váry Elemérné, született Sziklay Szeréna Magyar hiszekegy című fohászából, amelyet a két világháború közötti években mondattak el kitartó gyakorisággal a magyar iskolásokkal. A Károlyi-szobrot meg tán azért deportálták, hogy ne kelljen látniuk őt azon kiválasztottaknak, akik majd a Corvin-lánc újjáélesztett kitüntetését vagy a Szent István-rendet veszik át a Parlamentben. Addigra talán már megkezdődhet a Kúria átköltöztetése is a jelenlegi Néprajzi Múzeumba – hogy helyreálljon a tér „eredeti” képe.

Már az előző Orbán-éra alatt is feltűnt, hogy a kormányfő visszavágyik egy más korba, keresi újjáéleszthető szimbólumait, gesztusait. 1998 és 2002 között erre feltehetően még nem voltak meg a feltételek, de a mát előre jelezte a királyi korona áthelyezése a nemzet múzeumából az Országházba. Azóta az alaptörvénybe is beletették. Emlékszünk még más hasonló lépésekre is, de ezek meszsze elmaradtak a jelenlegi gesz tusözön mellett. Orbán szép lassan újraépíti a Horthy-korszak jelképrendszerét. A köztársaság szó eltüntetése országunk nevéből jelezte: itt nem lesz republikánus szellem, egyenlőség, szabadság. Testvériség eddig sem nagyon volt, most még kevésbé van esélye.

Szelényi Iván szociológus a Magyar Narancsnak adott interjújában azt mondja, hogy Antall József és köre érthetően nyúlt vissza a két háború közötti korhoz, amikor előképeket keresett magának. Orbánéknak viszont – ellentétben Antall körével – „nincsenek gyökereik ebben a korszakban, hiszen ez inkább egy vidéki kispolgári körből felkerülő társaság”. Mégis, mondja a szociológus, ráépültek erre az eszmevilágra.

Emlékszünk, kilencvenben a Fidesz még elutasította ezt a restaurációs kísérletet. Megváltoztak, van ilyen. A baj az, hogy híveik sem látják, hogy a neobarokk jelképcsere egy avítt és igazságtalan világ iránti nosztalgiáról szól. Annak a világnak a pusztulása elkerülhetetlen volt. Ahol az antibolsevizmus egyben Nyugatés demokráciaellenességet jelentett, a numerus clausus Auschwitzba menő szerelvényekhez vezetett. Papp-Váryné fohásza a maga korában is illúzió volt. Vajon most milyen feltámadásról álmodoznak? Arról a világról, amely 1944-ben ért véget? Vagy arról, amelyik 1918-ban hullott szét? Nevetségesen szomorú, ahogy egy hajdani „plebejus” olyan világot álmodik, amelynek az előszobájába sem engedték volna be.Most meg kegyúrként élvezi az egykor „csuhásoknak” mondottak lihegő imádatát.

Mondhatánk, ezek csak szavak, jelképek. De nem. Veszélyes politikai illúziókat gyártanak törvénnyé. Ez elszigeteli, nevetségessé, gyanússá teszi Magyarországot. A forma tartalommá züllik.