Dávid csak parittyával küzdhet
A jelenleg az amerikai Columbia Egyetemen oktató professzor írta A bizonyosság vége című, néhány hete bemutatott kötet előszavát. A könyv egy trilógia harmadik kötete. Közvetlen előzménye a 2009-ben megjelent Eredeti válságfelhalmozás című kiadvány. A bizonyosság vége az e mű kiadása óta bekövetkezett válságjelenségeket, trendeket elemzi.
– 1987-ben jelent meg az első könyvünk Válság világrendszerszemléletben címmel. Akkor azokat a felismeréseket, elméleteket gondoltuk tovább, melyeket a Római Klub tagjai s más tudósok vetettek föl: az esztelen méretű növekedés fölemészti a föld erőforrásait, a mértéktelen tőkefelhalmozás, a nem regulált pénzügyi rendszer fenntarthatatlan – utal az előzményekre a szociológus. – Néhányan azt vizionálták, hogy valamifajta szocialista világrendszer váltja fel a kapitalista modellt. Ezt az ideológiai ballasztot kivéve az akkori megállapítások ma is érvényesek.
Miszlivetz Ferenc szerint a 2008-ban kialakult helyzetet mély, strukturális válság idézte elő.
– A világgazdasági rendszer válsága azonban nem magyaráz mindent, ami az utóbbi években Magyarországon történt, a hazai politika sajnos rengeteg negatívummal terhelte meg a globális folyamatokat – figyelmeztet az egyetemi tanár. Az MTA doktora emlékeztet arra: a nyolcvanas évek közepén, végén Magyarországon már jelen voltak azok az izgalmas, provokatívnak számító gondolatok, melyek a hierarchikus modellek lebontását, a mellérendelő viszonyok s a hálózati rendszerek megteremtését szorgalmazták.
– Rendszerváltáskor azonban a politika úgy ítélte meg: nincs más dolgunk, mint átvenni a nyugat-európai gyakorlatot, a demokráciát a többpártrendszer, a négyévenként egymást követő parlamenti választások jelentik; aki nyer a választásokon, az mindent visz, a szabadpiac pedig automatikusan megoldja a gazdasági s az abból eredő társadalmi konfliktusokat – sorolja a szerinte téves felfogás főbb elemeit az egyetemi tanár. – Az érdemi társadalmi részvételre ez a modell nem tartott/tart igényt, a választók szavazatát teljes felhatalmazásként értelmező politika tette/teszi a dolgát, leginkább azzal törődött/törődik, hogy négy év múlva is a hatalomban maradjon. Teljesen külön váltak az emberi és a gazdasági jogok, a szabadpiac nem volt képes megoldani a társadalmi feszültségeket, nem teremt társadalmi egyensúlyokat. Fennmaradt a félfeudális, paternalista szemlélet, az urambátyámvilág szabályai szerint éltek az emberek, a szükséges reformok rendre elmaradtak. A kudarcokra pedig az volt a társadalmi válasz, hogy leváltották a mindenkori kormányt, az alaphelyzet azonban nem változott.
Miszlivetz úgy fogalmaz: nemcsak Magyarország, de a világ is hitt abban a XIX. századi dogmában, hogy az anyagi fejlődés megállíthatatlan és örök. Mára világos, hogy ennek kiszámítható határai, megkerülhetetlen korlátai vannak.
A professzor úgy véli: a kialakult helyzetben új társadalmi szerződést kell kötni a gazdaság szereplőivel. A közvetlen és gyors megtérülésben érdekelt tőke nyereségét nem veheti el erőszakosan az állam, ám a mostanában gyakorolt vállalati társadalmi felelősségvállalásnál – melynek keretében a nagyobb cégek egy bizonyos értékhatárig kétségtelenül támogatják a helyi kultúrát és a sportot – sokkal többre, s főképp másra van szükség.
A köz- és politikai életben is az érdemi együttműködésnek kell felváltania a Kelet-Európában honos parancsuralmi gyakorlatot, állítja a szociológus.
– Gondolkodó, vitatkozó demokrácia nélkül minden ország csak sodródik a válságban – hangsúlyozza az egyetemi tanár.
A társadalomtudós már a nyolcvanas években a hálózatosodást szorgalmazta, azt a berendezkedést, melyben a mellérendelődés kap hangsúlyt a paternalizmus helyett. Felvettettük: korábban arról írt, hogy a hálózatosodás egyfajta „vezér nélküli” politikát jelent.
– Ezt nem idealizálom – reagált, majd hozzáfűzte: nem biztos, hogy nincs szükség karizmatikus vezetőkre, ám ők más értékrendszernek köteleződjenek el, mint eddig, ne legyenek személyes politikai presztízsük foglyai. A társadalomnak közösen kell kitalálnia önmagát. Patológiás lesz az a társadalom, amelyik erre nem képes.
Megkérdeztük, hogy a gazdasági, a kormányzati és a civil szervezeteket lényegében egymás mellé rendelő modell mennyire erős államot feltételez.
– A beszámoltatható államnak felelősséget kell vállalnia, s muszáj ismernie saját korlátait, nem állhat ki Dávidként Góliát ellen úgy, hogy még parittyája sincs. Ma talán a skandináv államok testesítik meg legjobban a számomra rokonszenves formát – magyarázza Miszlivetz.
Szerinte az európai integráció sikere is azon múlik, hogy mennyire gyakorolja az eszköztárába már befogadott hálózatkormányzást. Ennek hitelességéhez és hatékonyságához azonban az kell, hogy a demokrácia ne csak nemzetállami szinten működjék, s az Európai Parlament vezetőit közvetlenül válasszák meg az emberek.
A bizonyosság vége című könyvre utalva Miszlivetz elmondta: Hankiss Elemér szociológus fogalmazta meg, hogy a bizonytalanság korát éljük. „Én azt gondolom, hogy az eddig szentül hitt bizonyosságoknak van végük”, jegyezte meg Miszlivetz, aki úgy véli, az európai integrációban is felbomlanak az „öröktől örökre létezőnek hitt bizonyosságok”.
– Nagy-Britannia sok szempontból külön utat jár az unióban, ám hazaérkező kormányfője azt tapasztalja: a skótok tőlük függetlenednének – mondja az egyetemi tanár. A professzor azt hangoztatja: a bezárkózó nemzetállamok nem lesznek képesek túljutni a válság okozta gondokon.
Hálózatos társadalmak, új politikai közösségek, nemzetek fölötti demokráciák, egy érdekérvényesítő globális középosztály adhatnak esélyt a kilábalásra, de a világ már soha nem tér vissza a régi kerékvágásba, prognosztizálja a társadalomtudós.
