Magyarország 2010-ben jobboldali-konzervatív miniszterelnököt választott, Spanyolország 2011-ben ugyancsak. Mindkettőnek az volt az első dolga, hogy az államháztartási hiány dolgában rugalmasságot kérjen az uniótól. Brüsszel mindkétszer nemet mondott. Pontosabban: a spanyol „kegyelemkérés” még folyamatban van, a magyar történet lezárt. Továbbá: Magyarország ellen ún. túlzottdeficit-eljárás folyik (a hiánycél többéves átlépése miatt), Spanyolország ellen még nem.

Ez azonban semmit sem változtat azon, hogy mindkét kormány a hiány bő 4 százalékos GDP-arányos lefaragását vállalta egy év alatt, ami Orbánéknak az „innovatív” módszerekkel (súlyos bankadók, az energia-, a Telekom- és a kiskereskedelmi szektor megsarcolása, a magánnyugdíjpénztárak államosítása) sikerült is, a spanyol kormány azonban ilyen módszerekkel nem élhet. A szóban forgó ágazatok szinte kivétel nélkül spanyol kézen vannak, nem a Tescótól, a Deutsche Telekomtól, az E.ON-tól, az Erstétől etc. vennék el a pénzt.

De ha mégis megtennék, búcsút mondhatnának minden növekedésnek, hiszen épp a növekedési potenciáltól fosztanák meg magukat. (Nota bene: ez a szindróma Magyarországon is fennáll.) A spanyolok esetében vessük el ezt a lehetőséget. Mégis, az idén 40 milliárd eurót (12 ezer milliárd forintot!) kéne megspórolniuk, ami az IMF szerint lehetetlen. Ilyen fokú közkereslet-elvonással rá lehet teríteni a halotti leplet minden növekedési prognózisra.

Ami katasztrófa. A múlt hét végén érkezett ugyanis a hír, hogy a spanyol munkanélküliség átlépte az 5 milliós határt, 22,85%-kal a kétszeresét produkálta az uniós átlagnak. Ha nincs növekedés, ha bejön az IMF prognózisa, miszerint a spanyol gazdaság az idén 1,7 százalékkal zsugorodik, akkor ez a példátlan szám tovább emelkedik, egészen az elviselhetetlenségig.

A madridi jobbközép kormányt most a „halk remény” élteti, hogy újratárgyalhatja az unióval a vállalását. Erre azonban az elvileg szövetségesnek számító Angela Merkeltől az égadta világon semmi biztatást nem kapott. Amikor a múlt hét elején Rajoy kormányfő Berlinben járt, a német kancellár „sok sikert” kívánt neki a „néha fájdalmas” intézkedések megtételéhez, de a „rugalmasság” iránti spanyol igényt eleresztette a füle mellett.

A csillagállás azonban egy hét alatt változott, és nem a spanyolok hátrányára. A múlt hét elején az IMF vezetői olyan „üzeneteket” kezdtek küldözgetni az uniónak, hogy az a dogmatikus szigor, amit Brüsszel (persze Merkel és az Európai Központi Bank) az államháztartási hiány dolgában gyakorol, bumerángeffektust vált ki. Visszavet minden növekedést, holott Európa semmi mást nem igényel jobban, mint épp ezt. Hét végén Davosban megszólalt Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója is. Az érzéketlen, „fűnyírószerű” költséglefaragásokkal szemben az egyes országok helyzetéhez igazodó spórolást indítványozott. Kérdés, mit szólnak hozzá a szigorú németek, az unió pénztárosai. Ceterum censeo: ebben a meccsben Brüsszel (Merkel) fog engedni.