Az Egyesült Államok ingatlanfinanszírozási piacán keletkezett pénzügyi válság Európát súlyos gazdasági visszaesésbe taszította 2009-ben. S hogy nem ismétlődött meg a múlt század nagy krízise, az annak köszönhető, hogy kezdetben az európai kormányok is a közkiadások emelésével reagáltak a kibontakozó eseményekre, a hirtelen megnövekedett költségvetési hiányok és nyomukban megugró államadósságok – az eurózóna 2012-es átlaga a GDP 90 százaléka lesz, szemben a 2007-es 66 százalékkal – azonban kétségbe ejtették a befektetőket, vajon ki fogja mindezt visszafizetni. S a Lehman Brothers 2008. őszi összeomlása olyan bizalmi válságot szabadított a fejlett ipari államok zömére, hogy senki senkinek nem szívesen ad kölcsönt.

A bizalmi válság légkörében az európai kormányok a fékre léptek, a megszorítás lett az erény, amelynek nyomán viszont elapadtak a növekedési források, s az uniós gazdaságok, de legfőképpen az eurózóna országai 2012-ben ismét recesszióba sodródnak. A kérdés az, mint több elemző is kifejtette újévi előrejelzésében, hogy viszonylag olcsón megússzuk ezt az esztendőt, vagy akár újabb, mélyebb válság köszönthet Európára. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezére, a francia Christine Lagarde csak néhány hete ismét az 1929-es világkrízis rémképével riogatta a politikai döntéshozókat.

– Őrültség, megszorítás a neved – mondja Charles Wyplosz, a genfi Graduate Institute professzora, az euró történetének tekintélyes szakértője. – Az európai gazdaságok belerohannak a falba ezzel a politikával – teszi hozzá. Az adóemelések és kiadáscsökkentések helyett Wyplosz a fogyasztás serkentését ajánlja, a megfelelő adók mérséklése révén. Ha nem ez történik, akkor Európa ugyanúgy elveszít egy évtizedet, ahogy Japán tette az ingatlanpiaci lufijának a kipukkanása után.

Ám amit Wyplosz mond, falra hányt borsó. Mint Jens Weidmann, a német Bundesbank vezére egy ma megjelenő interjújában kifejti: a berlini kormánynak mindent meg kell tennie, hogy költségvetését mihamarabb egyensúlyba hozza. Csakhogy, mutatnak rá az uniós megoldási ötletekben kételkedő közgazdászok, a német fogyasztás az eurózóna nemzeti össztermékének 15 százalékát adja, vagyis egyáltalán nem mindegy, miként reagál Európa gazdag magva a periféria úgynevezett adósságválságára.

Tíz évvel az euróbankjegyek és -érmék bevezetése után Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter megismételte az ismert berlini tételt, hogy a közös pénz nincs válságban, viszont egyes országok adóssága tűrhetetlen méreteket öltött, amire a legjobb orvosság a megszorítás, az adóemelések és a kiadáscsökkentések keverékének gyors adagolása. Valamint a szorosabb fiskális együttműködés létrehozása, nehogy a jövőben bárki is fenyegethesse a valutaövezetet a laza, felelőtlen költségvetési politikával.

A piaci aggodalmak és a hitelminősítők döntései miatt is bevezetett, és az eurózóna szinte teljes egészét érintő megszorító politika miatt lassul a gazdasági növekedés üteme, ennek nyomán még szorosabbra kell összehúzni a nadrágszíjat, hogy hozni lehessen a megkívánt, „önként” vállalt arányszámokat, azaz a GDP-hez képest a tagországok csökkenteni tudják a költségvetés hiányát és az államadósságot. A periféria azon országai, amelyek még a piacról próbálják finanszírozni magukat, egyre drágábban jutnak hitelhez, az örvény egyre lejjebb húzza őket. A legjobb, vagy inkább legrosszabb példa Görögország, amely 2010 tavasza óta kap pénzt az IMF-től és az uniós kormányoktól. Ennek ellenére az államadósság tavaly meghaladta a GDP 160 százalékát, idén pedig megközelíti a 200 százalékát. Ígéretes külföldi befektetések és termelékeny exportszektor hiányában ezt a terhet soha nem veti le magáról Athén, hacsak a magánhitelezők nem engedik el a kölcsön nagy részét, ami persze csak növeli majd a bizalmi válságot.

A berlini érveket annyiban azonban alátámasztják a számok, hogy a német államadósság aránya is igen magas, 82 százalék körül mozog – miközben az ingatagnak tekintett és kormányt váltó Spanyolországban csak 73 százalék –, az utóbbi tíz év reformjai nyomán a gazdaság versenyképessé vált, vagyis a Merkel-kormány gond nélkül finanszírozhatja magát. A gondja inkább az, hogy a periféria lassan növekvő, eladósodott és ezért finanszírozási nehézségekkel küzdő államainak megsegítése is rá várhat. S voltaképpen ez a piaci aggodalom igazi oka is.