Aczél Endre: Keleti szélcsend
Kína esetében két tanulság adódik. Az egyik a magyar miniszterelnök naivitása vagy dilettantizmusa. Orbán azt hitte, hogy az állandóan mosolygó, mindenféle szándéknyilatkozatokat mindig aláírni kész kínaiak az ő két szép, szövetséget ígérő szeméért beszállnak a magyar kötvénypiacba, és hihetetlen méretű tartalékaikból (több ezermilliárdos nagyságrendű tétel, dollárban) úgy elkezdik venni az adósságunkat, mint a cukrot. De ezzel a hitével annyira ment, mint Putyinnal vagy a szaúdi trónörökössel.
Nem sejtette, hogy a kínaiak, mihelyt a magyar kérés elhangzott, nyomban fölhívják londoni, New York-i brókereiket, tanácsadóikat, és megkérdezik, érdemes-e magyar papírt venni. Nyilván nemleges választ kaptak, vagy legalábbis olyat, ami nem a hozam, hanem a kockázat igen magas voltára utalt. Figyeltem a kínai bevásárlásokat Európában és a tengerentúlon: valamennyire a maximális biztonságkeresés volt a jellemző.
Ettől azonban a „magyar kártya” jelenthetett volna nekik valamit, ha...
Ha még mindig olyan világban élünk, mint úgy harmincöt évvel ezelőtt, amikor a kommunista csúcsfunkcionáriusok egyszerűen „leboltolták” egymással, amit kellett. Az akkor még maoista Kínának „minden pénzt” megért volna, hogy Jugoszlávia és Románia mellett Magyarországot is leszakítsa a szovjet külpolitika röppályájáról, holott, tisztesség ne essék szólván, az ülepe is kilógott a gatyából.
A Kínai Népköztársaság 1975-ben fölkínált nekünk 300 millió dollár kölcsönt, kiváló, mindenesetre a Fekete János által összehozott bankkonzorciumoknál messze jobb feltételekkel. Az én mostani, téli regémben Bíró József akkori magyar külkereskedelmi miniszter a főszereplő, ki Vietnam felől nem közvetlen járattal repült Moszkvába, hanem Peking közbeiktatásával. (Hogy valami jót is egyen.) A kínaiak kiszagolták a magas rangú vendég kvázi inkognitós jelenlétét, és váratlanul találkozót kezdeményeztek vele. Ott hangzott el a 300 milliós ajánlat, amire Bíró se köpni, se nyelni nem tudott.
Persze hogy elutasítottuk, végtére is nem árulhattuk el Brezsnyevet. Ha ma lennének a kínaiaknak „szovjetjeik”, ha a világ kétpólusú volna, ha pénzzel politikai rokonszenvet akarnának vásárolni, mint Putyin teszi az egykori szovjet utódállamokban, nos, akkor vennének magyar államkötvényt. Így azonban...
Orbán félreismerte őket. Azt hitte volna, hogy mint egy Castro Chávez elé járul? Vesznek a kínaiak nyersanyagot, termőföldet, ingatlant, de ha az eladó néhány bizonytalan ajánlat kíséretében csak önnön szeretetét ajánlja föl erősen túlbecsülve annak jelentőségét, viszonzásként csak jóindulatú mosoly jön ki belőlük.
Abból viszont megtévesztően sok.
