Amerika maga a tökély, ezt tudjuk. Hogy egy gyors példával éljek: Ronald Reagan és George W. Bush elnököknek sikerült tökélyre fejleszteniük azt a (hamis, de mindmáig virulens) ultraliberális közgazdasági alapvetést, hogy az adók csökkentése egy ideig ugyan az állami bevételek zsugorodásához vezet, de „később” a gazdaság növekedését és ezzel párhuzamosan e bevételek növekedését indukálja.

Az eredmény közismert: e két elnöknél jobban se elődnek, se utódnak nem sikerült az amerikai államháztartást eladósítania. De hogy földrajzilag közelebbi példával éljek, egy szociáldemokrata német politikus, Hans Eichel a pénzügyminiszteri székben, amelyet a „balos” Lafontaine-től vett át, olyan sikeresen reformálta meg a társasági adót (2001), hogy Helmut Schmidt „Altkanzler” szerint egy teljes éven át egy fillér se került az államkasszába ebből a forrásból.

Ilyenformán kénytelen vagyok kíváncsian várni, hogy az, amire Matolcsy miniszter olyan büszke (egykulcsos szja, a társasági nyereségadó csökkentése 500 millióig) milyen hozammal jár. Egyelőre csak azt látom, hogy a növekedés „kissé” várat magára, a fogyasztás nem emelkedett (a tendenciája se az, hogy fog), és nem a „magyar családok”, miként a miniszter hazudta, jöttek ki jobban az egykulcsos szja-ból 500 milliárddal, hanem a legjobban kereső magyarok. A maradék 90 százalék jövedelemcsökkenést könyvelt el.

De a miniszter legalább brutális, antipopulista, ultraliberális őszinteséggel nyilatkozott. Kimondta, hogy a személyi jövedelemadó nem a társadalmi igazságosság érvényesítésére való, arra a politikai eszközök (vajon milyenek?) alkalmasabbak. A mindenkori jóléti államok adóprogresszivitását ezzel a miniszter kihajította az ablakon, és tegnapi expozéjában óvta a parlamentet attól, hogy „a Nyugat vermébe essék”. Na, ezt is megértük! Nyugat-Európa immár nem ideál, hanem verem. Bár én szívesen beleesnék egy svéd verembe vagy egy hollandba, nem folytatom, mert magánügy.

Ámbátor Matolcsy nem azért a miniszterelnök „jobbkeze”, hogy mentorához hasonlóan ne vezesse meg a magyar dolgozó népet. A parlamenti expozéban azzal állt elő, hogy az Orbán-kormány nem a jövedelmeket, hanem a fogyasztást kívánja adóztatni. Ilyet már sokszor hallottunk, ez nem közgazdasági nonszensz, csakhogy: az áfa, a jövedéki adó, a forgalmi adó, a „zöldadónak” elkeresztelt chipsadó mindenkit sújt, mert keresni nem mindenki keres (egy szállal nincs kevesebb munkanélküli, mint volt, „valódi munkahelyek” nem létesülnek, csak közkényszermunkák), viszont valamennyit mindenki fogyaszt, és onnan már betonbiztos az állami jövedelem. Ez az értelme a fogyasztás adóztatásának.

Ám hogy épp ezzel emelkednénk mi az „európai liberális demokráciák” fölé, amelyek a nemzetgazdasági miniszter szerint nem lesznek képesek helytállni a globális adóversenyben, az patent ostobaság. Két fokozatban is. Egyrészt sajnos még mindig kozmikus távolságban vagyunk attól, hogy nyugat-európai szintű GDP-t produkáljunk, és én egyetlen olyan adatot sem láttam, amelyik a közeledésről szólna. Másfelől mi nem Nyugat-Európa fejlettebb felével versenyzünk, hanem a tőlünk keletre levőkkel, tehát olcsóbb munkaerőt, nagyobb állami kedvezményt, jobb adókörnyezetet kínálunk. De milyen áron? Ezt tessék számolgatni, mert az áldozat a magyar társadalom mindama szférája (oktatás, egészségügy, szociális ellátás), ahol féltékenyen kéne őriznünk az „európai liberális demokráciák” felé tartó vívmányainkat. Épp erre nem lesz pénz.

Matolcsy György