Euróválság: kiborító viták a csúcs előtt
A vasárnapi csúcs óta azonban a helyzet rosszabbodott. Egyrészt kiderült, hogy a spanyol költségvetés a lanyhuló gazdasági teljesítmény miatt nem tudja tartani a hiánycélt, vagyis a bizalmatlan befektetők még bizalmatlanabbak lettek, másrészt a Brüsszelben megleckéztetett Silvio Berlusconi olasz kormányfő Rómában megkérdőjelezte a német–francia duó jogát a diktálásra, miután koalíciós partnere, az Északi Liga ellenzi az uniós társak által sürgetett egyik nagy reformot, a nyugdíjkorhatár 67 évre emelését. Berlusconi azt mondta Giorgio Napolitano államfőnek, ha nem kap felhatalmazást, inkább el sem megy ma Brüsszelbe, talán lemond, s Itália is előre hozza a parlamenti választásokat, mint a spanyolok, akik a jövő hónapban járulnak az urnákhoz.
Átfogó döntés helyett így olasz kormányválságra ébredhetnek csütörtökön az európai tőzsdék, melyek árgus szemekkel figyelik a fejleményeket, vajon az eurózóna vezetői képesek-e végre olyan egyezségre, amellyel elszigetelik a görög válságot, s leválasztják a krízisről Spanyolországot, de legfőképpen Olaszországot, amelynek államadóssága a GDP 120 százalékára, 1900 milliárd euróra rúg, s ha nem tudja magát a piacról ésszerű áron finanszírozni, akkor tényleg nagyon nagy lesz a baj, mert nincs aki pótolja a befektetőket.
Az olasz kormányfőnek gúnyos mosolyok kíséretében vasárnap megmondta Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia államfő – akinek országára átterjedhet a fertőzés, ha Róma nagyot tüsszent –, hogy vagy meggyőző reformcsomaggal jön vissza ma este Brüsszelbe, vagy ne számítson szolidaritásra. A német kancellár is a belpolitika foglya azonban. A Bundestag úgy döntött, hogy nem bizottsági, hanem plenáris szinten szavaz a kormányfő mandátumáról, s a képviselők ellenzik, hogy az Európai Központi Bank (EKB) vásárolja az olasz és spanyol államkötvényeket. A közleménytervezetből kihúzták a „nem szokványos” jegybanki eszköztár említését, ami viszont felizgatta a piacokat, s a viszonylagos kedd délelőtti nyugalom árfolyamesésbe csapott át délutánra. A banki részvényeknek sem tesz jót, hogy széles körben vitatják még mindig a görög csőd előtti feltőkésítés módszereit, a görög kötvényeken elszenvedhető befektetői veszteség mértékét és az EFSF szerepét.
Merkel, nyilván a Bundestag nyomására is, elérte, hogy Sarkozy szinte mindenben engedett, s ezzel csatlakozott az európai „északi ligához”, azaz a Berlin–Bécs–Hága-tengelyhez, amely keményen ellenáll az EKB-t a válságba jobban bevonni szándékozó szirénhangoknak, s a befektetőktől is jó nagy hozzájárulást követel. De Charles Dallara, aki az Institute of International Finance égisze alatt tárgyal a befektetők nevében a kormányokkal, azt mondta, mindennek van határa. Berlin ugyanis már 60 százalékos leírást követel, ami drámai változás a júliusi alkuhoz képest. Akkor olyan kötvénycserében állapodtak meg, amely szerint a görög papírok névértéken változnak harmincévessé, amely a finanszírozó bankoknak 21 százalékos veszteséget jelentene.
A mostani német követelés viszont valójában 75-80 százalékos mínuszt jelent a bankoknál, vagyis a korábbi mérték négyszeresét. Berlint immár nem zavarná, ha mindez ténylegesen és jogilag is a görög fizetésképtelenséggel érne fel. Az EFSF szintén német nyomásra nem lesz bank, vagyis nem támaszkodhat az EKB-ra, de még mindig lehetséges, hogy biztosítani fogja a spanyol és olasz kötvények vásárlóit, és létrejön egy „különleges célú befektetési alap” is, amely bevonná a kínaiakat, a brazilokat s az oroszokat egyes tagállamok finanszírozásába.
Az „átfogó megállapodást” bemutatni szándékozó mai csúcs előtt több a kétely, mint a bizonyosság. Mervyn King, a brit jegybank elnöke azt hangoztatta a londoni képviselőház illetékes bizottsága előtt, hogy az eurózóna megint csak időt akar nyerni, de az alapvető problémákat nem fogja megoldani. Az ilyen nyilatkozatoknak örülnek nagyon Berlinben és Párizsban meg minden más, levegőért kapkodó fővárosban.
