Amikor az amerikai Lehman Brothers befektetési ház összeomlott 2008 őszén, Európa azt hitte, megússza. Aztán hamar kiderült, bankjait a pénzügyi újítások fertőzése jobban átjárta, mint az amerikaiakat: jött a gazdasági válság, nagyarányú visszaesésekkel, a deficitek és az államadósságok elszaladásával, méghozzá kezdetben az Európai Bizottság jóváhagyásával és ösztönzésével. Meg a fogadkozásokkal, hogy az eurózónába a Nemzetközi Valutaalap (IMF) be nem teheti a lábát, hogy tagország ott csődbe nem mehet.

Amikor 2009 végén kiderült, hogy a görög államháztartás hiánya sokkal nagyobb a vártnál, a befektetők bizalma végleg megroppant. Az eladósodott, nagy költségvetési deficiteket felhalmozó és lassan növekvő országok a figyelem előterébe kerültek, s a piacok végleg megértették, hogy az eurózóna nem biztonságos térség, Görögország nem Németország, és így tovább. Tavaly, az év elején aztán az is világossá vált, hogy az euró-övezetnek nincs válságkezelő mechanizmusa. Csendes, inkább prosperáló időkben vezették be a közös valutát, s a kezdeti siker elvakította az alapító atyákat.

Amikor egyértelművé vált, hogy Athén lényegében fizetésképtelen, felrúgtak minden szabályt és tabut. A görög csőd felmérhetetlen kockázata félelemmel töltötte el a politikusi lelkeket. Az alapszerződés kimondja ugyan, hogy a tagországok nem vállalhatják át egymás adósságát, mégis Görögországnak szigorú feltételek mellett inkább hitelt adtak, hogy finanszírozza a francia és német bankokkal szemben fennálló kötelezettségeit, behívták az IMF szakértőit, s rávették az Európai Központi Bankot (EKB), hogy vásároljon államkötvényeket.

A görög program azonban óriási kudarc. A megszorítás okozta súlyos gazdasági visszaesés miatt a nemzeti össztermék (GDP) százalékában immár 180 százalék felé közelít az államadósság, aminek nyomán újabb megszorításokat vezet be a kormány az újabb hitelek fejében. Ennek következtében még nagyobb a hanyatlás. A tavaly még elképzelhetetlen csőd ma már bevallottan elkerülhetetlen, de ennek ára mára sokszorosa annak, mint ha a múlt évben bejelentették volna a pénzügyi összeomlást. Így viszont a magánhitelezői körnek is mélyebben a zsebébe kéne nyúlnia. Olyannyira, hogy miközben még július végén is 21 százalékra becsülték a görög kötvényeken keletkező banki veszteséget, ma már ez inkább ötvenhatvan százalékos.

Vagyis az európai bankok tőkehelyzetét javítani, tőkemegfelelési mutatóját emelni kell, mert a sok vacillálás közben a válság átterjedt Írország ra és Portugáliára, fenyegetni kezdte Olaszországot és Spanyolországot s most már Franciaországot is. Esetükben is elapadt vagy elapadóban van a befektetők finanszírozási kedve. A bankok azonban a piacon aligha jutnak tőkéhez, mert a bizalom hiánya miatt e célra nincs pénz, sőt az amerikai pénzpiaci alapok, amelyek az európai pénzintézetek rövid távú finanszírozásában vesznek részt, szintén elfordulnak. Banki befektetőnek maradnak az eladósodott államok, amelyeknek számot kell vetniük azzal is, hogy a pénzintézetek inkább a hitelezést fogják vissza, hogysem tőkéjüket emeljék. Ez viszont recesszió felé taszítja az egész térséget, aminek nyomán a hitelminősítések tovább romolhatnak.

Jöjjön tehát a védernyő vagy tűzfal – ki hogy nevezi – az olaszok, spanyolok, franciák elszigetelésére! Ez lenne az ideiglenes mentőalap (EFSF), amelyben jelenleg nincs elég pénz egy esetleges olasz és spanyol válság kezelésére. A franciáról nem is beszélve. Párizs bankká alakítaná az EFSF-et, de Berlin és az EKB ezt makacsul ellenzi: inkább biztosítaná a befektetőket az államkötvényeken keletkező veszteségek ellen, így az EFSF 440 milliárd eurós kapacitása megsokszorozódhatna.

A görög adósság, a banki feltőkésítés és az EFSF szerepe – ez a három összegabalyodott kérdés uralta a vasárnapi és uralja majd a szerdai újabb csúcs napirendjét. Közben a kiábrándult befektetők szépen vonulnak ki az eurózóna bajban lévő feléből, mert szerintük az igazi megoldás már csak a fiskális unió lehet. S még ha a kérdésekre megadják is az átfogó választ – kifeszítik a védernyőt, felhúzzák a tűzfalat –, az elemzők a fiskális unió ígéretét hiányolják majd. Mert a válság nyomására kidolgozott, a gazdaságpolitikák összehangolását szorgalmazó reformokból továbbra is hiányzik a külső egyensúlyi mutatók markáns megjelenítése.

Angela Merkel még szombaton is arról beszélt, hogy az egyébként nem túl magas, Németországénál kisebb spanyol államadósságot csökkenteni kell. Az olaszoknak pedig azt üzente, ha 120 százalék marad az államadósság aránya, akkor „semekkora védőfal sem hozza vissza a befektetők bizalmát”. A befektetők nagyon jól érzékelik, hogy a folyamatok csak fiskális unió keretében kezelhetők. A védőfal, bármekkorára sikerül is, ma már kevésnek látszik.