Lám, a miniszterelnök Mubarak egyiptomi elnöknél járt, s rá egy napra kitört a forradalom, amely a Raiszt elsöpörte. Schmitt államfő februárban Kadhafi líbiai vezetőnél tette tiszteletét, akinek a kiterített holttestében épp a minap „gyönyörködhettünk”. Aztán pár napja meghalt a szaúdi trónörökös is, Orbán tárgyaló partnere, igaz, ő ágyban, párnák között.

A három történetet az rokonítja egymással, hogy az egykorú híradások szerint a magyar vezetők a lehető legrózsásabb színekkel ecsetelték e három ország meg a miénk gazdasági kapcsolatainak jövőjét, különös tekintettel a befektetésekre meg – szaúdi vonalon – magyar államkötvények vásárlására. Fájdalom, az az ember, az imént említett trónörökös, aki ígért valamit – ha egyáltalán ígért, nem tudni –, nincs az élők sorában, ilyenformán ez az üzlet is odavan. Még szerencse, hogy a kínai vezetést – „stratégiai kapcsolataink” egy további alappillérét – ez idő szerint se forradalom, se hirtelen haláleset nem fenyegeti, az előbbi semmiképp.

Ám amit énmondandó vagyok, nem vicclapba való.Létezik itt ugyanis egy fals, dilettáns logika. Mely azon alapul, hogy két „vezér” gentlemen’s agreementet köt, s annak nyomában – politikai rokonszenvektől fűtve –kezd áramlani a lóvé. Sajnálattal kell közölnöm, hogy olyan pénztulajdonosok, mint a kínaiak vagy a szaúdiak, ha beruháznak külföldön, vagy fialtatják a pénzüket, amelyből átkozottul sok van mindkettőnek, nem a pártelnökség vagy a királyi család egyes tagjainak szaglására, „szeret, nem szeret” típusú virágszirom-szaggatására bízzák magukat, hanem bejáratott tanácsadó cégekre, brókerekre.

Akikkel évtizedes munkakapcsolatban vannak. A kínaiak nem azért vettek svéd autógyárat vagy szállodaláncot (ClubMed), mert valamely pártbonc jól érezte magát egy Saab kocsiban vagy a Club Med egyik egzotikus, tengerparti üdülőoázisában, hanem azért, mert a londoni ügynök fölemelte a telefont, és azt mondta: érdemes megvenni. És hasonlóképp: a szaúdiak végképp nem a saját judíciumukra hagyatkoznak, hanem egy óriási pénzforgató hálózatra, amelyik – Londonban és New Yorkban – megsürgönyözi nekik, hogy mikor melyik papírt érdemes megvenni, vagy melyiktől kell szabadulni.

Ha nekem valaki azt mondja, hogy a magyar szuverén (állam-) adósság küszöbönálló leminősítése, bóvlivá nyilvánítása után a szaúdi királyi udvar magyar állampapírok vásárlására utasítja pénzforgatóit, az nem tudja, mit beszél. Vagy ha igen, akkor valami olyan obskúrus, megfoghatatlan önbizalom (vö. Matolcsy) hajtja, amilyennek az üzleti életben se párja, se helye. A szaúdiak pontosan azt fogják tenni, amit a brókereik tanácsolnak nekik, mert lehet, hogy sivatagi analfabéták (nota bene: nem azok), de nem tévesztik össze Rijádot a Cityvel vagy a Wall Streettel. Az ottaniakban van a bizalmuk, nem önnönmagukban. Eleddig, amennyire tudom, nem csalódtak az ezeregyéjszaka szintjén megfizetett ügynökeikben. Aki álmokat kerget, ráfizet.