Nagyjából ez a hangulat uralta az uniós intézményeket a pénzügyi válság kirobbanása, majd államadósság-krízissé terebélyesedése után. Ám a három nagy hitelminősítő intézet, a Standard & Poor’s (S & P), a Moody’s és a Fitch nem különösebben zavartatta magát. Túltette magát azon a bírálaton is, hogy bizony mindhárman alaposan elnézték a pénzügyi újításokban rejlő globális veszélyeket. Az újraszabályozásukra irányuló törekvéseket elutasították, majd gőzerővel láttak munkához, hogy kiküszöböljék a csorbát, s még egyszer ugyanezt a hibát ne kövessék el.

Figyelmeztetnek tehát sorozatban. Megmondják: az eurózóna melyik tagállamát tartják kockázatosnak befektetői szempontból, s a leminősítési hullámmal valójában beismernek még egy hibát. Azt, hogy tévesen egy kalap alatt kezelték ezt az országcsoportot a közös valuta bevezetése után, s azt hitték, hogy a görög gazdaság ugyanolyan stabil, mint a német.

Ezt a hibát sem ismétlik meg. Ám most azért bírálják őket az Európai Parlamentben és szinte valamennyi érintett fővárosban Athéntól Dublinon át Madridig, mert felnagyítják a különbségeket, nem eléggé árnyaltan végzik az elemzéseket, nem vesznek számításba minden friss döntést. Kód jaik változtatásával növelik a pánikot és okoznak a szükségesnél nagyobb felfordulást a piacokon. A kormányok álláspontja érhető: minél lejjebb ereszkedik a minősítés, annál drágábban jut hitelhez a piacon az érintett ország. A befektetők éppen ezekből a kódokból indulnak ki, hiszen nem minden bank, nyugdíj- vagy fedezeti alap engedheti meg magának, hogy ezreket foglalkoztasson az államok, a vállalatok, az önkormányzatok hitelképességének a felmérésére. E három nagy intézményre hagyatkoznak, amelyek véleményét – különösen ha az egybehangzó – iránymutatónak tekintik a befektetési döntések meghozatalakor.

A leminősítési sorozatnak – amely az eurózónában kibontakozott adósságválságot kísérte és olykor kétségkívül fokozta – eddigi legutolsó szenvedő alanya Spanyolország, amelyet pénteken az S & P tett eggyel gyengébb kategóriába, miután néhány nappal korábban a Fitch már ezt megtette, amely viszont követte a Moody’s lépését Olaszországot illetően is. Madrid most kétszer akkora hozamot kénytelen fizetni a hitelekért, mint Németország. Vagyis további megszorításokra lesz szükség, hogy e többletet kigazdálkodja.

A válság kezdeti szakaszában a drámai megszorításokra rákényszerült görögök tiltakoztak hevesen a leminősítések ellen – amelyek révén a világranglista legaljára szorultak –, aztán követték ezt a példát az írek és a portugálok is. A spanyolok és az olaszok bevonása az adósságválságba azonban már súlyos aggodalmakat kelt, mert a krízisbe vezető és intézmény nélkül belerohanó eurózónában most már olyan pénzügyi mentőalapok létrehozásáról kell tanakodni, amelyek e két nagy ország megsegítésébe is be tudnak szállni. Ám Itália államadóssága a nemzeti összterméke (GDP) 120 százalékánál tart, s 1900 milliárd eurót tesz ki, ami hatszorosa Görögországénak.

Az államadósságok leminősítését mindkét nagy ország esetében azzal indokolják a minősítők, hogy lassú a növekedés irama, s belpolitikai viták hátráltatják a szükséges reformok megindítását. Közben a célkeresztbe került Belgium is, amelynek adósságrátája majdnem százszázalékos, és a tavaly júniusi választások után csak most mutatkozik esély rá, hogy a vallon és a flamand közösség megállapodik a koalíciós kormány megalakításáról. S mozog a léc Franciaország alatt is, amely AAA minősítésű, de az adósságválság megoldásának költségei, valamint bankjainak a megszilárdítása miatt olyan kötelezettségek vállalására kényszerülhet, amelyek finanszírozási gondokat okozhatnak. Így az eurózóna nagyobb tagjai közül csak a németek, a hollandok, az osztrákok őriznék meg az elsőrangú adósi státuszt. Ez pedig további aggodalmakat szül.

Egyrészt az államok leminősítését többnyire követi a bankrendszeré, hiszen annak kéne finanszíroznia a kockázatosnak minősített államot. Most ez különösen kényes téma, hiszen a küszöbön álló görög csőd előtt az euró zóna kormányai a bankok tőkehelyzetének rendezését sürgetik, ami aligha mehet végbe állami támogatás nélkül. S ebből az ördögi körből nehéz lesz kitörni. Ám ezt kísérelné meg a legújabb német–francia egyezkedés révén az EU, amely az október 23-i csúcsra már nagyjából kidolgozott, a G20-ak csúcstalálkozója kész tervvel akar előállni, hiszen az eurózóna válsága most már globálisan is zavaró és fékező hatású.

Brüsszelben az utóbbi másfél-két évben nemcsak a frusztrációt lehetett tetten érni a hivatalos nyilatkozatokban, hanem az összeesküvés-elméletek iránti fogékonyságot is. Diplomaták sejteni engedték, hogy az Egyesült Államok gyakorol nyomást az Európai Unióra a hitelminősítőkön keresztül. Akik megőrizték józanságukat, azért elismerték, hogy a hitelminősítői üzenetek zöme a tényleges helyzetet tükrözi. De a kezdeti felháborodás nyomán az EU szabályozta a minősítőket, igaz, csak a felügyeletüket írta elő az új hatóságok egyikére bízva ezt a feladatot. Az uniós pénzügyi szabályozásokból igyekeznek kiirtani a minősítési kötelezettséget, de a magánjogi szerződésekből visszamenőleges hatállyal erre nincs lehetőség. S mára alábbhagyott a lelkesedés az európai hitelminősítő létrehozását illetően is, hiszen ha ez politikai alapon történik, akkor hiteltelen lesz, magánforrásból, piaci alapon meg valahogy nem szerveződik.