A kimerítő, éjszakai vitákban elért alkukat történelmi léptékűeknek nevezik, hiszen korábban szinte elképzelhetetlen mélységű, máskor évekig tartó egyeztetéseket igénylő kompromisszumokra jutottak uniós léptékben viszonylag rövid idő alatt. A bökkenő csak az, hogy minden egyes óriási előrelépés és történelmi megállapodás után néhány órával, de legfeljebb néhány nappal kiderült, hogy nem sikerült az események elébe kerülniük, hogy a piacok jóval többet vártak volna. Görögországot a múlt év elején nem hagyták csődbe menni, mert féltek az ismeretlentől, s nem tudták, vajon a bankok túlélnék-e az athéni összeomlást, vagy maguk is buknának, előidézve a múlt századi nagy válsághoz hasonló pánikokat.

FOTÓ: REUTERS YVES HERMAN

Ma már nyilvánvaló: a görög csőd tavaly kevesebbe került volna, mint kerülni fog elkerülhetetlenül valamikor a közeljövőben. De a kényszeredett görög mentőprogram feltüzelte a piacokat, jöttek az eladósodottá vált, bár az euróövezeti szabályok szerint éltanuló írek, aztán a közös valuta bevezetése óta versenyképtelen portugálok és a veszélyzónába bekerült spanyolok, majd a nemzeti össztermékének 120 százalékáig eladósodott és belpolitikailag ingatag olaszok. A Moody’s a minap alaposan leminősítette Itália államkötvényeit. Ez a tény pedig – ahogy a kérdéssel behatóan foglalkozó Wolfgang Münchau írta a Financial Timesban – megváltoztatja az eurózóna válságának jellegét. Ami korábban egy kis periferiális valutaövezeti ország problémájának látszott, az ma az euró létét fenyegeti.

Az európai vezetők nem észlelték időben a veszélyt, mindig csak épp annyit tettek, amennyit elégségesnek gondoltak, nem tőkésítették fel a bankokat (mint az ameri kaiak), s olyan pénzügyi stabilitási mentőalapot (EFSF) hoztak létre, amely kis államok bajait még csak kezelni tudja, de Olaszországét már nem. – Ha Itáliát sikerül megóvni a fertőzéstől, akkor folytatódhat az a vergődés, amit eddig tapasztaltunk. Ha nem, akkor viszont nagyon gyorsan új cselekvési programra lesz szükség, például a bankok mielőbbi feltőkésítésére és a 440 milliárd eurós EFSF bővítésére – mondta lapunknak Darvas Zsolt, a brüszszeli Bruegel intézet kutatója.

Talán az uniós léptékkel mért sikersorozat kudarcát, a piacokat folytonosanmegzavaró euróvíziós vetélkedő veszélyeit ismerte el e heti finomra hangolt brüsszeli nyilatkozatában Angela Merkel német kancellár, amikor arról beszélt, hogy „keresztúthoz érkeztünk, most kell eldöntenünk, milyen jövőt szánunk Európának.” Majd sorolta a válságra adott válaszokat: a nemzeti költségvetések kidolgozását megelőző európai szemesztert, a stabilitási paktum reformját (ami német szemmel továbbra is elsősorban a büdzsészabályok szigorítását tartalmazza), az EFSF létrehozását, a 2020-as növekedési stratégiát. S lezárandó a vitát az euróövezet jövőjéről, közölte: Görögország a valutazóna tagja marad. A lényeg azonban az, hogy nem „tabutéma” többé az alapszerződés, azaz a lisszaboni szerződés mélyreható megváltoztatása a mélyebb integráció érdekében.

Ez a megjegyzés valóban megérdemelheti a történelmi jelzőt, hiszen a válság kitörése óta mindinkább az a kérdés nyomasztja, osztja meg vagy egyesíti az euró pai kormányokat, hogy a nemzeti szuverenitás eszméjét támasszák fel, ahogy a britek akarják, fenntartva az együttműködést,megőrizve az egységes piac vívmányait, vagy a föderáció felé forduljanak, valamiféle fiskális unió irányába. Angela Merkel kezét megköti a német alkotmánybíróság véleménye is, vagyis elszánt európai föderalistaként sem tudna előrelépni az uniós alapszerződés és a német alkotmány megváltoztatása nélkül, ehhez azonban nagy társadalmi vitára lesz szükség, amely aligha kezdőd

Az az uniós forgatókönyv másik szerzője, Franciaország is húzná az időt a jövő évi elnökválasztásig. Bár Merkel és Nicolas Sarkozy számos alkut kötött, amivel kényszerhelyzetbe hozta az összes uniós tagállamot, azzal a céllal, hogy jöjjön létre a hajlandóak koalíciója az adópolitikák, a költségvetések, a munkaerő-piaci szabályozások, a nyugdíjkorhatárok összehangolására, valamint a kiegyensúlyozott költségvetés elvének alkotmányos rögzítésére. A francia szocialisták jelöltje Francois Hollande, aki ma legyőzné Sarkozyt, a minap átvette ellenfele ötletét, hogy Európát és az eurót csak egy közös gazdasági és politikai kormány felállításával lehetne megmenteni, máskülönben a térséget elönti a nacionalizmusmérge. Erre reagált aztánMerkel oldalán Brüsszelben José Manuel Barroso bizottsági elnök, hogy az ő testülete volna ez a kormány, ne tessék itt újabb érvekkel előhozakodni.

A demokrácia értékeit valló unióban az euróvíziós kavalkádnak aligha vethet véget Barroso, akinek hivatala kormányközi közvetítőből önálló hatalmi tényezővé vált. Európa demokratikus szövetét gyengíti és erősíti is közben, hogy a bankválságból lett adósságválságot – az IMF és az amerikai kormány ellenérzései közepette és nyomása ellenére – úgy kezeli az unió, hogy egyszerre kényszeríti megszorításra az összes országot, előkészítve egy újabb recessziót, miközben az eddigi kiadáscsökkentések következtében az átlagosmunkanélküliségi ráta húsz százalékra kapaszkodott fel a fiatalok körében, s a nyugdíj felé haladó korosztály is egyre elégedetlenebb. A madridi tiltakozó mozgalom, a londoni zavargások, a milánói felvonulás, a görögországi mármár polgárháborús jelenetek – ezek csak az elégedetlenség kifejezésének kiragadott példái. S erősödnek a szélsőjobboldali és az euroszkeptikus pártok is. Nem mintha az uniós vezetők megfeledkeztek volna a társadalmi kisugárzásokról, csak éppen a sok új reform és paktum közepette a háttérbe szorult a szociális alku napirendje.

A stabilitást és a költségvetési szigort hangsúlyozó Merkelt érdekesen ellenpontozta Párizsban Francois Hollande, aki úgy érvel, hogy a görögöktől nem azt kéne megkövetelni, amit nem tudnak teljesíteni, vagyis a költségvetési hiányszámokat, hanem megvalósítható reformokat kéne megindítani. Ezzel persze az alapkérések egyikét feszegeti: ha Merkel szerint is az eurózónában kell maradnia az elviselhetetlenül nagy adósságterhet cipelő Görögországnak, miközben a bankok tűrőképességét számos hiteltelennek bizonyult stresszteszt után sem ismeri Európa, akkor mégis hogyan lehet egészséges pályára állítani a görög gazdaságot? Vajon a gazdag északi államok többletét tükrözheti-e a déliek hiánya? S ha nem, akkor szükségképpen pénzátutalási unióvá válik-e a valutaövezet, hogy fennmaradjon, azaz a német adófizetők fizetik-e a számlát örökkön-örökké, s vállalják-e ezt egyéb előnyökért cserébe. Az euróvíziókból egyelőre hiányoznak a válaszok, a piacok azonban konkrét programra és nem a távoli jövő homályos megidézésére vágynak.