Bokros Lajos: Államcsőd az eurózónán belül
Miközben Görögország kétségbeesetten próbál megfelelni az IMF, az EKB és az Európai Bizottság elvárásainak annak érdekében, hogy hozzájuthasson a pénzügyi segítség következő részletéhez, szakmai körökben egyre inkább két lehetséges forgatókönyvet emlegetnek. Az első szerint a görög államadósságot továbbra is finanszíroznák az eurózóna adófizetői, és ezért cserébe még több megszorítást követelnének. A másik szerint Görögországot kitennék az eurózónából.
Ezek azonban nem kívánatos szélsőséges megoldások. Hiába tartják Görögországot a víz fölött, ha közben még mélyebb recesszióba süllyed, és soha nem indul el a fenntartható növekedés útján. Az eurózónából való kitaszítása viszont a teljes országcsődöt, vagyis – nemcsak az állam, hanem – a magánszektor fizetésképtelenségét is jelentené. Ez pedig nagyon hosszú időre elvenné az országtól a gazdasági növekedés esélyét.
Az én javaslatom az, hogy a görög állam rendezett és irányított csődje történjen úgy, hogy közben Görögország az eurózóna tagja marad. Túl azon, hogy ez a megoldás politikailag kivitelezhető, mindenki számára a legolcsóbb is volna.
Akik nem hajlandók fontolóra venni az államcsőd lehetőségét, nem értik a görög tragédiát. Görögország esetében nem fizetési válságról van szó, mint pl. Olaszország vagy Spanyolország esetében. A görög állam teljes csődben van, és nincs olyan feltételrendszer, amely mellett képes lenne teljesíteni adósságszolgálatát. Görögország soha nem lesz képes kinövekedni az adósságból, akármilyen szerkezeti reformokat hajtanak is végre a versenyképesség növelése érdekében.
A legjobb megoldás felé vezető utat tíz pontban lehet összegezni. Először, a görög államadósságot egy jól tervezett csődeljárás keretében meg kellene felezni. Másodszor, a fennmaradó adósságot a mexikói adósságválság megoldása során alkalmazott Brady-tervnek megfelelően hosszú távú államkötvények kibocsátásával kellene refinanszírozni.
Harmadszor, a kibővített Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) jelentősen tudna javítani a helyzeten, ha a másodlagos piacokon görög (és szükség esetén portugál és ír) állampapírokat vásárolna. Ezáltal a görög állam visszatérhetne az elsődleges piacokra és ott kezdhetné el refinanszírozni a fennmaradó adóssága egy részét. Negyedszer, a jelentős görög adósságot felhalmozó német, francia és olasz bankokat fel kell tőkésíteni a saját államuk, valamint az EFSF segítségével. Ez sokkal olcsóbb és politikailag is elfogadhatóbb megoldás volna, mintha még több kölcsönt adnának Görögországnak.
Ötödször, a rendszerszinten legfontosabb görög bankok számára az EFSF közvetlenül is támogatást nyújthatna. Hatodszor, ez csak azután történhet, miután a görög bankok eladták leányvállalataikat Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Macedóniában és Albániában. (Az összes nagy görög bank alapított leányvállalatokat a Balkánon a kommunizmus bukása után; ezek mindegyike igen nyereséges, és könnyen értékesíthető.)
Hetedszer, az államadósság részbeni elengedésének feltétele kell legyen, hogy a görög kormány olyan szerkezeti reformokat hajtson végre, amelyek a magánszektort rugalmasabbá és nemzetközileg versenyképesebbé teszik. Nyolcadszor, miután a görög államcsőd egyedi eset, szükségtelen közös kibocsátású kötvények (ún. EU-kötvények vagy „eurobonds”) létrehozása, legalábbis addig, amíg nem vezetnek be sokkal szigorúbb fiskális szabályokat az eurózónán belül.
Kilencedszer, a EKB felszabadulna az alól a nyomás alól, hogy a másodpiacokon görög állampapírokat kelljen vennie. Az EKB hitelességét már eddig is megtépázta, hogy tevékenységében összekeveredtek a fiskális és a monetáris politikai szerepek. Ezt a „skizofrén” gyakorlatot a lehető leghamarabb meg kell szüntetni. Tizedszer, el kell magyarázni a görög lakosságnak, hogy az eurózóna más államai milyen óriási és látványos mértékben járulnak hozzá a görög gazdaság talpra állításához, és a rendezett csődeljáráson kívüli minden más megoldás sokkal rosszabb volna Görögországnak.
Az eurózóna vezetői a fertőzéstől való félelemtől vezérelve elutasítják a görög állam rendezett csődjének gondolatát. Márpedig ez a félelem eleve megalapozatlan. A görög állampapírokat a másodlagos piacokon már ma is úgy árazzák be, mintha Görögország csődben volna, ezért a rendezett csődeljárás nem lenne meglepetés. Ellenkezőleg: megszüntetné a bizonytalanság egyik fő forrását.
Sőt, ma már világos, hogy a csőd elkerülése lehetetlen. Ha további pénzt öntenénk ebbe a feneketlen hordóba, azzal csak azt érnénk el, hogy minden görög állampapírt birtokló magánszemélyt teljes egészében kimentenénk, és ezáltal a teljes adósságot az európai adófizetőkre terhelnénk rá. Ez nem csupán sokkal költségesebb eljárás volna a rendezett csődeljárásnál, de az euró, mint politikai vállalkozás hosszú távú fenntarthatósága szempontjából kifejezetten felelőtlen megoldás lenne. Ha az összes veszteséget államosítjuk, miközben a nyereségek maradéktalanul magánszereplőkhöz kerülnek, az ellentmondana az európai piaci kapitalizmus még megmaradt értékének, és hozzájárulna kontinensünk további hanyatlásához.
A szerző európai parlamenti képviselő
