Fűnyírók készültségben
A méregtelenítés, a felhalmozott salakanyagok eltávolítása persze alaposan ráfér a jóléti társadalmakra, amelyek kezdetben olcsó, de mára nyomasztóan drágává vált hitelekből fedezték mértéktelen – és indokolatlanul magas – fogyasztásukat. A hitelre épített jólét árát előbb-utóbb meg kell fizetni, ez a gazdasági-pénzügyi világválság 2008-as kirobbanása óta mindenki előtt világossá vált.
A világ a recesszióból való kilábalás szakaszába lépett, s miközben a közgazdászok körében ádáz vita folyt arról, hogy sima V vagy W alakú ívet ír le a válság lázgörbéje, a felhalmozott gigantikus adóssághegyek okozta terhek kezdtek elviselhetetlen méreteket ölteni. A világot sokáig az orránál fogva vezető Görögország 2010 elején ismerte el, hogy kreatív könyveléssel próbálta a költségvetés egyensúlyának látszatát kelteni, az euróövezet legnagyobb válságát kirobbantva ezzel.
A hógolyó azóta lavinává terebélyesedett, maga alá temetve a perifériás államokat, így Írországot, Portugáliát, megérintette Spanyolországot és Olaszországot. Az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap eddig 385 milliárd euróval segítette ki a három renitenst. A summa a mentőalapok számának és méretének növekedésével együtt gyorsan gyarapodik, a támogatás fejében pedig sorra születnek az elvárt – Görögország esetében immár megkövetelt – költségvetési megszorítások.
A segélyezetteknél és az arra egyelőre rá nem szoruló államoknál is egy forgatókönyv alapján születnek meg a válságkezelő intézkedések. A költségvetési kiadások drasztikus lefaragása mellett – ahol van rá forrás – az államadósság csökkentésével könnyítenek a nyomasztó finanszírozási terheken. A valutaalap szeptemberi monitorjelentését böngészve szembeötlő, hogy a fejlett világ eddig mennyire laza költségvetési politikát folytatott. Amíg a globális deficit 2008-ban a hazai össztermék (GDP) 1,9 százalékát tette ki, addig egy évre rá, a „válságterápiás” kiköltekezés évében a mutató 6,7 százalékra ugrott, onnan jött le tavaly 5,5 százalékra. A világ legtöbb országában elrendelt központi takarékoskodás eredményeként az idén 4,6, jövőre 3,8 százalékosra mérséklődhet a hiány. Ezen belül is az arányok eltolódását jelzi, hogy a fejlett – következésképp hitelképes – országok GDP-arányos összdeficitje 2011-ben 6,7 százalékos lehet, míg a fejlődőknél 3,1, a hazánkat is magában foglaló, feltörekvő országoknál pedig 2,6 százalékos előrejelzést tett közzé az IMF.
A befektetők idegessége és kockázatvállalási hajlandóságának hanyatlása tehát valahol érthető, annál is inkább, ha a lejáró adósságok visszafizetését és a költségvetési hiány finanszírozásához szükséges források előteremtését nézzük. Ebből a szempontból Japán messze kilóg a sorból, az idén a gazdaság által megtermelt GDP 57,8 százalékát kell Tokiónak adósságszolgálatra és hiányának pótlására költenie, míg az őt követő Egyesült Államoknak „csupán” 27 százalékos az ilyen irányú kötelezettsége. Az euróövezet betegeskedő tagállamainál 20 és 24 százalék közötti ez a teher az idén, amit vagy ki kell gazdálkodniuk, vagy újabb adósságpapírok kibocsátásával kiváltaniuk. A helyzet jövőre minimálisan javul, egyedül a bankmentő akciójukba belerokkant írek finanszírozási igénye csökken számottevően, 14 százalék alá.
A japánoknak azonban ilyen magas, 229 százalékos GDP-arányos államadósság birtokában sincs nagyon okuk a szorongásra, hiszen a gazdaságuk stabil, a jen erős, s ami szintúgy fontos: a kötvények 95 százaléka hazai befektetők kezén van. Külföldről tehát nem tudják manipulálni az állampapírpiacot, felhajtva a hozamokat. Ennek épp az ellenkezője igaz a euróövezeti gócpontokra: a portugáloknál az állampapírok 63, a görögöknél 65, míg az íreknél 83 százaléka van külföldi kézen.
A befektetők rendezett viszonyokat, biztos megtérülést, s főképp nyugalmat akarnak látni, ahhoz, hogy – lehetőleg alacsony költséggel – finanszírozzák az adósságot.
Ehhez elengedhetetlen a hiteles költségvetési politika és a gazdasági stabilitás. A hiány lefaragásához – lehetőleg az EU által GDP-arányosan megkövetelt 3 százalék alá – két út vezet. Egyrészt a bevételek növelése, másrészt a kiadások csökkentése, azaz az állam szerepének háttérbe vonulása. A bevételnövelésnél első helyen szerepel az adóemelés, és aki biztosra akar menni, az a fogyasztáshoz kapcsolódó, legkönnyebben és legkisebb költséggel bevasalható adókra megy rá. Ilyen a forgalmiadó-kulcs emelése; a 27 százalékkal Európa-csúcs-tartó Magyarország mellett ezt az utat járja Olaszország, amely a 20-ról 21 százalékosra növekvő áfa bevezetésével 2012 végéig ötmilliárd eurós bevételi többletre tesz szert, míg a magyar emelés félmilliárdot hozhat a konyhára. Ugyanennyit sepernek be az év végéig az áfájukat júliusban 19-ről 21 százalékra felsrófoló portugálok is. A csehek is túl vannak már a tervezésen, ott jövőre tízről 14 százalékra is felmehet a kedvezményes áfakulcs a gazdasági növekedés lassulása miatt kieső bevételek pótlására. A kormány már elfogadta a javaslatot, de a parlament még nem tárgyalt róla.
Egyszerű eset még a jövedéki adók emelése, a szeszes italok, a dohányipari termékek és az üzemanyagok árába foglalt adó nálunk még nem érte el az uniós szintet –ezért emelhetik –, másutt viszont a feketepiac megerősödése miatt óvakodnak ettől. Az üzemanyagoknál pedig az adóemelés gazdasági növekedésre negatív hatását kell szembeállítani a várható pluszbevétellel. Általában az előbbi győz.
A megszorításokkal egyúttal a feketegazdaság fehérítését akarják elérni. Az eltitkolt jövedelmek hazahozatalának megkönnyítése például bevett, hatalmas jövedelemmel kecsegtető vállalkozás, kiváltképp ha anonimitást is garantálnak az adóval trükközőknek. A Financial Times adatai szerint a válság két legnehezebb évében 500 milliárd dollár értékű pénzt utaltak haza külföldről az emberek, hogy akciós adó kulccsal legalizálják jövedelmüket. A csúcstartó olaszok 5 százalékos befizetést írtak elő, ennek köszönhetően százmilliárd dollár landolt a helyi bankokban, javítva azok likviditási helyzetét. A sarcot általában 10 százaléknál szokták meghúzni, ennél a szintnél már erősen gondolkodóba esik az ember, hogy vállalja-e továbbra is az illegális vagy féllegális megoldást, vagy öntsön tiszta vizet a pohárba, és vigye haza a pénzt.
Az adóhatóság látókörébe nem szívesen kerülnek az emberek, ezzel magyarázzák, hogy nálunk még egyetlen adóamnesztia sem hozott átütő eredményt. Az adóparadicsomokból most is haza lehet hozni a pénzt – az év végéig – tízszázalékos kulccsal, az adót a kliens bankja utalja át az adóhatósághoz, így az illető neve titokban marad, s igazolást is kap egy esetleges későbbi vagyonosodási vizsgálat esetére. A görögök is 5 százalékos egyszeri akcióval kecsegtették polgáraikat, ám az ottani helyzetben inkább kifelé menekül a pénz, semmint az ellenkező irányú, kockázatosabb utat járja. Ezt felismerve a hellének az otthon felgyülemlett adótartozások közvetlen megegyezés alapján történő beszedése mellett voksoltak.
S ha már egyszer hazacsábították a külföldön parkoltatott milliárdokat, annak tulajdonosait ismételten megsarcolhatják a vagyonadó, az ingatlanadó vagy a magyar kezdeményezésű nem ortodox luxusáfa révén, hogy a gazdagokat érintő magasabb jövedelemadó-kulcs bevezetését már ne is említsük.
Szorult helyzetben a kincstári ezüst kiárusítása is bevételteremtő forrás, sőt az IMF segélyezéseinél a privatizáció elvárásként is megfogalmazódik. Az eurózóna perifériás államaiban a kurrens portékákat is áruba bocsátják. Igaz, a görög bankrendszer éppenséggel nem tartozik ide, de energetikai és távközlési cégeiért jó árat kap a privatizáció felgyorsítására immár szent ígéretet tett Athén. A spanyolok 9 milliárd eurós egyszeri bevétel reményében tőzsdére viszik az állami lottótársaság részvényeinek legalább 30 százalékát, míg a madridi és barcelonai reptér üzemeltetési jogának 20 évre történő átadásáért 5,3 milliárdra számíthatnak. Az olaszok pedig a kínai tőke bevonásával pörgetnék fel a magánosítás folyamatát.
Persze ellenkező irányban mozogva államosítással is lehet pénzhez jutni, mint ahogy azt a magyar kormány a magánnyugdíjpénztári vagyon „átcsatornázásával” tette. A Matolcsy György-féle, nem ortodox megoldással az államadósság ellen hirdetett háborúban nyert csatát a kormány, jóllehet a győzelem még messze van. Velünk szemben az ortodox írek a pluszbevételeiket adósságtörlesztés helyett munkahelyteremtő beruházásokra szeretnék fordítani, ehhez kérték is hitelezőik hozzájárulását. Dublin közben kétmilliárd eurót vár a nem stratégiai jellegű állami vagyonelemek értékesítéséből.
A megszorítási turmix kiadáscsökkentési oldalának „legnépszerűbb” adalékanyaga a közszféra karcsúsítása és a szociális ellátórendszerek társadalmi szempontból még egészségesnek ítélt szintre történő leépítése. A nyugdíjkiadások csökkentése egyrészt a járandóságok megkurtításával történik, mint Portugáliában, ahol 20 százalékos csökkentésről döntöttek, s most ugyanezt az utat választották a görögök is. Az 1200 eurós (most 350 ezer forintos) átlagnyugdíjból 240 eurót (mintegy 70 ezer forintot) szeletelnek le, ám az idő előtt nyugdíjba vonultaknál 40 százalékos lesz az elvonás. A román kormánynak tavaly beletört a bicskája a 15 százalékos nyugdíjcsökkentési kísérletbe, ám az alkotmánybírósági vétóra gyorsan reagált, 19-ről 24 százalékra emelte az áfát, jelezve az eszköztárak közötti átjárhatóságot. És a visszajárhatóságot is egyben, hiszen Traian Basescu elnök egy hete megint az áfa csökkentése és a nyugdíjak megadóztatása mellett érvelt. A fűnyírót egyelőre a fészerben hagynák, első körben a kiemelt nyugdíjak progresszív adózását tartanák üdvösnek.
A rendszer finanszírozhatóságát az országok egy másik módszerrel, a nyugdíjkorhatár folytonos emelésével érnék el. A végén már olyan magas kort állapítanak meg, amelynek elérésére egyre kevesebb embernek van esélye. A kimondatlan cél viszont teljesül, hiszen a jogosultak száma és a kiadás egyaránt csökken. A korhatáremelés, a kedvezmények megvonása viszont néhol bősz tiltakozási hullámot vált ki, mint a nyáron a briteknél a korhatár 60-ról 66 évre, a franciáknál 60-ról 62 évre történő módosításkor történt. A németek lenyelték a békát, ami a 65-ről 67 évre való emelést illeti, de a litvánok sem ágáltak, amikor a nemek közötti egyenlőség jegyében a nők korhatárát is 65 évre emelték.
A költségvetési egyensúly megteremtését és az adósságrendezést szolgáló megszorítási kellékek tárháza eléggé egysíkú, bár szakmai elismeréseket még be lehet söpörni egy-egy váratlan és követésre méltónak tartott kreatív húzással. Ebben a magyar kormány élen jár, számos követőt szerzett például a banki különadó, az ágazati válságadók, a chipsadó bevezetésével. A karib-tengeri Saint Kitts és Nevis egyelőre nem tartozik közéjük, jóllehet a két ország sorsában rengeteg a közös vonás. Az ötvenezres Saint Kitts és Nevis adóssága 1,1 milliárd amerikai dollár, ezzel Japán mögött 200 százalékos teljesítménnyel ezüstérmes a GDP-arányos államadósságot tekintve. Bevételeinek húsz százalékát viszi el az adósságfinanszírozás, ami jelentősen hátráltatja a turizmusból, mezőgazdaságból és könnyűiparból élő ország növekedési kilátásait.
A hazánkéhoz hasonló, 1,5 százalékos növekedési tempót kockázatok övezik, az ország külső sokkhatásoknak kitett gazdasága sérülékeny, ezért az IMF 84 millió dolláros mentőövére szorult. Cserébe a költségvetés megreformálását és gazdasági fejlesztések elindítását várják el az amerikai kontinens legkisebb országától, amely irdatlan adósságát az azóta felszámolt állami cukoripar halmozta fel. Cukorbizottság nincs, van viszont elszámoltatás: az adósságfelhalmozást, az ország kivéreztetését kérik számon a jelenleg is regnáló Denzil Douglas miniszterelnökön. Ami ellenben lényegi különbség: nincs bankadó. Saint Kitts és Nevis ugyanis pénzügyi szolgáltatóközpont – magyarul adóparadicsom –, ahol az IMF kipaterolásában sem gondolkodnak.
