Varga Mihály kijelentésére, miszerint nem lenne baj, ha két-három külföldi tulajdonú bank bezárna, azonnal megjött a liberális baloldal kétségbeesett aggódása. Voltak, akik a hitelezés beszűkülésében látták a várható következményeket, mások a bank kritikájáért az országkockázati felár növekedésének veszélyét vélték észlelni, mások pedig a bank, piacgazdaság és kapitalizmus iránti növekvő ellenszenv politikáját bírálták.

A kormány üzenetei és cselekedetei, általában a gazdaságpolitika alakításából kitapintható észjárása valóban tartalmaz nagyon rossz, nagyon káros elemeket, de a „baloldal” kritikátlan hódolata az elkanászosodott, diszfunkcionális pénzügyi ágazat előtt nem kevésbé hátráltatja az egészséges, életképes piacgazdaság kialakulását hazánkban.

Varga szavainak szakmai megalapozottsága – mint ahogy azt a Nemzetközi Valutaalap legutóbbi hazánkról szóló jelentése is kimutatja – vitathatatlan. Magyarország „overbanked”, azaz túlbankosított a fogalom minden értelmében. Túl sok a bank, túl sok a bankfiók, túl magasak a bankok működési költségei, és túl nagy a bankok eszközállománya a magyar gazdaság méretéhez mérve, miközben a hazai gazdaság szereplői nem jutnak elégséges hitelhez.

A hatékonytalan bankrendszert már évek óta csak oligopolisztikus szerkezete és az erőfölénnyel való durva visszaélés tartja az eddig tapasztalt rózsás állapotban. Nincs még egy bankrendszer Európában, amelynek megengedett, hogy a hiteltörlesztőrészlet több mint 20%-a (!) „kezelési költség” legyen mind a deviza-, mind a forinthitelek esetében.

Valójában Varga visszafogottan fogalmazott. A magyar pénzügyi rendszer és monetáris politika felelőssége a duális gazdaság kialakulásáért, a honi ipar, mezőgazdaság, szolgáltatások és háztartások sorvadásáért óriási. Sikerült létrehozniuk, majd állandósítaniuk egy olyan tőkeköltség-szerkezetet, ami három-négyszerese a multik tőkeköltségének, messze meghaladja a visegrádi átlagot, ami tehát egyszerűen kitermelhetetlen, és ami még tragikusabb, sikerült a hazai szereplők vállára terhelni kezelhetetlen kockázatokat, olyanokat, amelyeket maga a pénzügyi szektor nem vállalt, olyanokat, amelyeket soha sem lett volna szabad beengedni a nemzetgazdaság vérkeringésébe.

A liberális baloldal nem kevesebbet, mint a piac gazdaság hitelességét ássa alá, amikor nem néz szembe a pénzügyi ágazat silány erkölcsi, szakmai és gazdasági állapotával, és nem azon fáradozik, hogy azt helyrehozza, hogy végre az ágazat teljesítménye találkozzon a nemzetgazdaság igényeivel, hanem azon, hogy minden, éppen a piacgazdaság hitelességét szolgáló kritikát lesöpörjön, mondván, hogy az csak valamiféle antikapitalista, antiszemita romlott forrás torzszülöttje. Éppen a kapitalizmus lényegéről, a schumpeteri „alkotó rombolás”-ról szóló elméletről feledkeznek meg, miszerint az alkotáshoz szükséges rombolás nagyrészt a pénzügyi szektor feltételeinek, elsősorban a megtérülési ráta megkövetelésének következménye, ami azonban csak addig párosul az alkotással, ameddig a követelmény nem válik az erőfölényből fakadó harácsolássá.

A határ meghúzása a fejlődéshez szükséges tisztító rombolás és a harácsolás között persze nem könnyű feladat; részben tudomány és nagy részben művészet, ami a miénknél jóval fejlettebb gazdaságoknak sem mindig sikerül. Enyhítő körülmény, de nem felmentés, hogy a valósággal való szembenézés elmaradása sajnos az egész európai pénzügyi rendszer mai meghatározója, amivel nemcsak a mi rendszerváltásunk, hanem az egész európai álom veszélybe sodródott. Miközben az amerikaiak a válság után azonnal hozzákezdtek a romok eltakarításához, hagyták hullani a férgesét, és feltőkésítették, rendbe hozták a még életképesnek tűnő bankokat, mi, európaiak, moralizáló, ideologizáló szlogengyártással vagyunk elfoglalva.

De mindez nem mentség és nem magyarázat az elmúlt hetek visszamenőleges hatállyal bevezetett törvényeire. Egy nemzeti öltözetben tetszelgő kormány ismét szószegőt csinált hazánkból, olyat, amelyik kénye-kedve szerint átírja a korábban vállaltakat. A bankok zsiványsága, bárki bármiféle zsiványsága sohasem igazolja az ex post facto törvényhozás jogállamiságot romba döntő önkényeskedését, de amikor a létező jogrendszer adta lehetőségek helyett a kormány azt felrúgva olyan megoldást iktat törvénybe, amely – saját becslése szerint – az érintettek legfeljebb 15%-ának kedvez, felmerül a kérdés: mi a kormány valós célja, a devizaadósok megsegítése, vagy a helyzet kihasználása a jogállamiság szétverése érdekében? Az adósok – és nem csak a devizaadósok – terheinek enyhítésére alkalmas eszköz kézenfekvő. Homályos, ellenőrizhetetlen kitételeket felhasználva a bankok túlszámláztak. A „kezelési költségek” nem rúghatnak a törlesztőrészlet 20%-ára, és – a devizások esetében – a törlesztőrészlet nem haladhatja meg több mint 40%-kal a svájci frank tényleges erősödését. A „kockázati felárra”, úgy, mint a többi homályos „tényezőre” való hivatkozás alaptalan maszlag. Tessék elszámoltatni a bankokat és kötelezni őket a túlszámlázott összeg visszatérítésére. Ha ezért mennek el, hát menjenek. De ha azért, mert szavahihetetlen szószegők lettünk, jaj nekünk még akkor is, ha ők és nem mi voltunk a zsiványok.

A szerző Oxfordi Egyetem, Blackfriars Hall tanára