A mai nap a történelem
Nagy indulatokat és ennél valamivel kisebb vitát váltott ki a Time magazin augusztus 22-i számának címlapja az angolszász sajtó minőségi szeletében.
A képen egy melegítős, kapucnis, arcát sállal eltakaró ember egy égő autó előtt, s az egész vörösre van színezve, rajta fehér felirattal: Európa (és esetleg a Nyugat) hanyatlása és bukása. (Aki persze hallotta már Orbán Viktort beszélni, vagy volt már a kezében Heti Válasz, az nyilván nagyon meg lehet lepve már a vita tényén is, hiszen annak nagyon triviálisnak tűnhet ez a cím.)
Nem ez volt ugyan az első darabja a Nyugatot temető defetista irodalmi irányzatnak, de valahogy ez nagyon beletrafált a hangulatba. Az angliai zavargások már leszálló ágban voltak, az amerikai szuverén adósság leminősítését még éppen csak először böfögte fel a média és a szakértői világ, s már húztunk is bele abba a hétbe, amelyen kiderült, hogy az európai motorok mintha leállóban lennének.
A legkézenfekvőbb válaszok szerzői nem tesznek mást, mint megvizsgálják az ügyeletes feljövőket, hogy ezekből a szempontokból, amelyek annyira elrontják a kedvünket, ők hogy állnak. Sorolják a gazdasági egybevetés számait,melyek az életszínvonal alakulását illusztrálják itt és ott, a kibocsátási számokat itt és ott. Aztán elmondják, hogy Indiában például időtlen idők óta tart igen nagy kiterjedésben a maoista úgynevezett naxaliták lázadása, amelyhez képest az angliai események inkább egy húzósabb legénybúcsúhoz esnek közel.
Vagy: éppen e cikk írásának időpontjában jelentették be, hogy a Moody’s leminősítette Japán államadósságát, ezzel csatlakozva a Standard and Poor’shoz, amely már tavasszal megtette ugyanezt (bár Japánt sokan inkább a nyugati világhoz sorolják) . És így tovább és így tovább, jönnek az érvek, melyek azt hivatottak alátámasztani, hogy az élet Ázsiában vagy a feltörekvő országokban sem egyszerű méznyalogatás.
Ezzel a vitával és magával a beállítással azonban az a legnagyobb probléma, hogy olyan széles perspektívába helyezi a dolgokat, amelyben nem lehet, vagy legalábbis nem lehet könnyen meglátni a tényleges gondokat. Ha ugyanis Európának vagy a Nyugatnak van itt az alkonya, akkor ez nem egy egyszerű hétvége. Nem egy választási vagy konjunktúraciklusnak van vége, s még csak nem is egy „szimpla” Kondratyev-ciklusnak. Akkor egy több száz éves periódusnak jutottunk a végére, s ha ennek akarjuk kihüvelyezni az esszenciáját, kutatva, hogy pontosanmi is fog ittmegváltozni, attól tartok, nem leszünk gyakorlatia sak az elvárható mértékben. Az a politikai garnitúra, amelyet most egyébként agyba-főbe gyaláznak, nem a korszakos problémákat, hanem egyelőre a hétköznapiakat se tudja megoldani, ezért valószínűleg a bírálóknak is célszerű leszállniuk a földre.
Amikor kialakul egy válságos helyzet, a legtermészetesebb, hogy a megoldásra kijelölt emberek a kezük ügyébe eső eszközöket veszik igénybe. (Így adtákmeg a választ a 2008-as válságra a nagy fogyasztásösztönző csomagokkal, s ez tűnik most utólag elégtelennek.) Amikor ezek nem bizonyulnak elégségesnek, akkor körülnéznek a hátsó kamrában, az idők során oda lepakolt eszközök között. S csak amikor az irányító elit teljesen eszköztelennek érzi magát, akkor használ fel, s akkor is igen bizonytalanul, bátortalanul olyan eszközöket, melyeket addig „alternatívnak” mondottak. A mai éppen nem a nyilvánvaló megoldások ideje sem Amerikában, sem Európában. Az eszmék, amelyek a rendelkezésünkre állnak, éppen nem a válságra lettek kitalálva. Amerikában talán nagyobb az eszmei megosztottság, de mindkét oldal eszmekészlete az emberi emlékezet határain belül már vezetett válsághoz.
Európa talán nem ennyire megosztott a politikai-gazdasági eszmék tekintetében, ámde ez a válságon nem sokat segít. Ma nem az a gondunk, hogy ezen a módon vagy azon a módon, ezen vagy azon „értékek mentén” oldjuk meg a problémáinkat, hanem az, hogy valószínű ez se hoz megoldást, meg az se. Új eszméket majd persze termel ez a keserű életérzés, melyet sugárzunk magunkból, csakhogy az irányító eliteknek addig is keresniük kell a megoldásokat. Ezért tapasztalhatjuk azt, hogy mintha egyre gyakorlatiasabbak (és izzadságszagúbbak) lennének a megközelítések, egyre kevesebb az ideológia (talán a magyar irányító elitet leszámítva).
Ez az Európai Unióban például úgy megy, hogy mindenki tudja: a problémák szélesebb keretben oldhatók csak meg. A szélesebb keret nem feltétlenül Európa vagy az Európai Unió, de még csak nem is az eurózóna. Amikor kiderült, hogy Németország egyelőre nem hajlandó támogatni eurókötvények kibocsátását, máris megjelent egy terv, amely arról szólt, hogy ezt nélkülük is meg lehetne csinálni.
Ha az eurózóna kötvénypiacainak összességéből kivonjuk Németországot s a hozzá nagyon direkt módon kapcsolódó részeket, a maradék még mindig egy olyan méretű piac, melynek egységesítésével még érvényesíthetők az eurókötvényekből fakadó előnyök, vagyis hogy alacsonyabb lesz a hozam, s az egyes részt vevő államok sérülékenysége mérséklődik ez alatt az ernyő alatt. (Csak teszem hozzá, hogy az említettek nélkül Németországnak és „kapcsolt részeinek” is nagyon megérné az „eurókötvény”, amivel mindjárt a kezdeményezés egyik fő ellentmondására is rámutattunk.) A szélesebb kerettel viszont az a probléma, hogy nem népszerű. Hogy finoman fogalmazzak, csak megosztó eszme építhető rá.
Olyan európai eszmét kellene tehát kisütni, amit a német német eszmeként, sőt ha lehet, a bajor bajor, a hesseni pedig hesseni eszmeként appercipiál. Ezért mintha az lenne most az ötlet, hogy hagyjuk ezt az egész identitáskérdést, senki ne törje a fejét ilyesmin (hiszen válság is van például), legyünk gyakorlatiasak: Berlin egyezzen meg Párizzsal a gazdaságpolitikák összehangolásáról, bizonyos adóügyekről, s aki akar, velük tart. Ekörül döngicsélnek hónapok óta, erről szólt a stabilitási paktum, a hat pont, a legutóbbi bejelentések. Coki a történelemnek, a mai nap problémáját kell megoldanunk. (S még így se biztos, hogy sikerül.)
S hasonlóképp tűnik el az ideológia az amerikai „ideológusok” megnyilvánulásaiból. Jeffrey Sachs azt tanácsolja a kormányának, hogy terjessze ki a befektetéseket az emberi és infrastrukturális tőkébe, hagyja abba az olyan teljesen felesleges költekezéseket, mint a háborúk, és középtávon egyensúlyozza ki a költségvetést. Nincs itt szó Amerika szerepéről, a szuperhatalmiságról, a szabadság és a demokrácia érvényesüléséről a nagyvilágban, ezek ugyanis nem a mai nap problémái. Ha pedig ebből indulunk ki, vagyis ha amai nap problémáihoz mérjük a ma politikai teljesítményeit, akkor muszáj lesz igazat adnunk Sachsnak, miszerint – egyelőre – nincsen növekedési stratégia (s ez az Egyesült Államokra és Európára is igaz). –Nincsmás –mondja Sachs –, csak a remény, hogy rémült és adóssággal terhelt fogyasztók ismét lakást fognak vásárolni, amelyre egyébként nincs szükségük, és nem is engedhetik meg maguknak.
P. S. Augusztus 13-án a Wall Street Journal internetes verziója publikált egy videobeszélgetést Nouriel Roubinivel, a 2008-as válság legismertebb előrejelzőjével, melyben ő teljesen magától, tehát anélkül, hogy a kérdező ebbe az irányba a leghalványabb célzást is tette volna, azt mondta, Marxnak igaza volt, bizonyos pontokon a kapitalizmus le tudja rombolni önmagát. Félretettem mint egzotikus eszmét. Azóta számos helyről megkaptam e-mailben, hírlevélben, a legkülönösebb utakon és formákban.
Ebben nyilván benne van az is, hogy Marx Magyarországon ha éppen nem is celebritás, de nevének ismertsége elég nagy. Mindig amikor megkaptam, ismét meghallgattam vagy elolvastam. Azt most sem tudom, hogy lehet-e valamire használni, de egy „új” eszme, amely persze nem tartozik ide.
Szóval Roubini a következőt mondta: Azt gondoltuk, a piac működik. Nem működik. Az egyén tud racionális lenni. A cég, hogy túléljen, hogy boldoguljon, lejjebb és lejjebb tudja nyomni a munkaerőköltségeket, de a munkaerőköltség valaki másnak a bevétele és a fogyasztása. Ez az, amiért ez egy önpusztító folyamat.
