Kiderült, hogy az év második negyedében az euróövezet „magországaiban” éppoly kevéssé – csak valamivel a nulla fölött – tudott növekedni a GDP, mint Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban. Kegyetlenül csalódniuk kellett azoknak is, akik lendületes növekedést vártak a magyar gazdaságtól: gyarapodásunk gyakorlatilag leállt.

Hagyományos exportpiacaink, mindenekelőtt a német piac befogadóképességének majdnem rohamos zsugorodása akár katasztrofális következményekkel is járhat az Orbán-kormány adósság- és hiánycsökkentési terveire nézve. Ha nem növekszik a GDP abban az ütemben, ahogyan Matolcsyék „előirányozták”, akkor magától értetődő módon csökkennek az adóbevételek, tovább romlik a lakossági fogyasztásnak (áfa!) a frankárfolyam miatt amúgy is lerontott mutatója, miáltal szépen besorolunk mindazon országok közé, ahol a „piacok” nem pozíciókat építenek, hanem leépítenek.

A keddi budapesti tőzsdemutatók világosan jelezték a trendet, amihez azonban tennék egy kiegészítést. A BUX e sorok írásakor jóval nagyobbat esett, mint a lengyel WIG, éspedig azért, mert hatalmas, 38 milliós belső piacának köszönhetően Lengyelország egalizálni tudja valamennyire az exportveszteségeit, mi meg nem. Ha jórészt külföldi kézben levő, kivitelre termelő iparunk nem szárnyal ( sajnos nem szárnyal), akkor nekünk, pestiesen szólva, annyi. Legyen elég itt megemlítenem, hogy a jelentős magyar érdekeltségekkel (is) rendelkező német energia óriás, az E.ON 11 ezermunkahelyet készülmegszüntetni, mert eladásai minálunk (is) erősen csökkentek. (Meg Nagy-Britanniában. Ez hivatalosnak mondható indoklás.)

Ha valóbanmessze kerülünk az erre az évre és jövőre jósolt 3 százalékos növekedéstől, akkor az Orbán-kormánynak – hacsak önnön presztízsét rombolva nem emel adókat, és nem von el újabb százmilliárdokat a közszférától – új és olcsó hitelek után kell néznie. Minthogy nincs eurónk, attól a könnyítéstől, amelyet a magyar adósságleveleknek az Európai Központi Bank általi kivásárlása jelent(het)ne, elesünk. A pénzpiacokon csak rabló kamatok és felárak mellett tudunk kölcsönözni. Az IMF-fel meg, mint tudni, szakítottunk. A szóbeszéd szerint Kína és Szaúd-Arábia volna képes és hajlandó bennünket olcsó pénzhez juttatni, ami nem kizárt, csak épp kommentálhatatlan, mert az ellenszolgáltatás ára nem ismeretes. E ponton mondanék egy lényegeset s talán kiábrándítót is.

Amikor a kínaiak a 2008-as válság tetőpontján 600 milliárd dollárt öntöttek a gazdaságukba, e pénz haszonélvezői jelentős mértékben a németek voltak, mert ők szállították a gépészeti berendezéseket mindama beruházásokhoz (utak, vasutak, repülőterek), amik ekkortájt épültek. Ha ők jól jártak, akkor közvetve mi is. Az új kínai szlogen azonban az, hogy „nincs újabb ösztönző program”. Kína kemény infrastruktúra helyett most puhát – szociálisat –épít, tekintettel az országot lassan szétfeszítő belső feszültségekre. Eközben arról se feledkezik meg, hogy dollárpozíciók helyett európozíciókat építsen –Soros György éppenséggel egy titokzatos kínai kezet lát az euró árfolyamának szilárdsága mögött. Nekünk ebből semmi hasznunk. A hivatalos – angol nyelvű – pekingi napilap szerint Kína „bizonyos mértékig” áll csak készen arra, hogy a világgazdaság egyensúlyának helyreállításában közreműködjék, megváltást tőle már senki se várjon. Ámbár egy „kínai morzsa” Orbánéknak akár az lehet.

Angela Merkel: figyel, figyelik