Nem, ezt nem lehet ennyivel megúszni. Sem a világnak, sem nekünk. A 2008-ban kitört pénzügyi majd gazdasági válságra eddig nem adott senki olyan választ, amely alapjaiban kínált volna új, fenntarthatónak ítélhető távlatokat a világ és a világgazdaság működésére.

Azok az államok, amelyek tehették, a válság első, legsúlyosabb szakaszában a klasszikus receptet alkalmazva pénzt pumpáltak a gazdaságba, felvállalva a nagyobb hiányt és megugró államadósságot. Várakozásuk leegyszerűsítve az volt, hogy amesterséges élénkítésre költött pénztmajd viszsza tudják fizetni akkor, ha a gazdaság viszszatér a normális kerékvágásba. Akkor lenne igazuk, ha valóban elég lenne oda viszszatérni.

Ha tényleg pusztán annyi történt volna, hogy a világgazdaság nagy pilótajátékán a végén bennragadók elszámolják a veszteségüket, és egy erős korrekció után minden mehet tovább, ahogy eddig, akkor a pénzpiacok vadhajtásainak lenyesegetésére tett tessék-lássék lépések és az időleges eladósodás vállalásával ki is lehetne pipálni ezt a válságot. De nem ez történik, hanem mintha a magunk mögöttnek hitt válság újra előtörne, esetenként az eredetiénél is rémisztőbb következményeket okozva. Ijesztőbbeket, mert még nagyon nem múlt el a félelem a piacokból és az emberekből: demoralizáló azt látni, hogy kezdődik minden elölről, és igenis lehet lejjebb.

A válság nyomán eltűnt az az olcsó pénzbőség, ami az előző évtizedben pumpálta a világgazdaságot. Akinek maradt, az nagyon óvatosan adott bárkinek is, és ha egyáltalában, akkor is drágábban volt csak erre hajlandó. Ebben a helyzetben olcsón pénzt szerezni a világ erős államai, gazdasági-politikai közösségei tudtak, és ebből igyekeztek eloltani a válság fellobbantotta tüzeket, és újra beindítani a gazdaságot.

Csakhogy ha ebben a lábadozó szakaszban a jóléti államukat is a korábbihoz hasonló szinten akarják fenntartani, azaz a költségeiket nem akarják jelentősen csökkenteni, akkor tartósan finanszírozni kell a megnövekedett adósságukat. Ők erre még csak-csak képesek, de ezzel elszívják a pénzt mások (a gyengébb államok, vállalatok, magánszemélyek) elől, akik pedig a válság előrehaladtával éppenhogy egyre jobban rá lennének szorulva erre.

Ebben nem különbözik egymástól a görög állam és a tartalékai végére érő, svájcifrank-alapú hitelben eladósodott magyar lakástulajdonos helyzete. A válság előtt még úgy érezték, hogy az olcsó pénzből felépített jólétüket nem fenyegeti veszély, a mindig is vágyott életüket azonban elsöpörte a krízis cunamija, és kilátástalanságukban most arrafelé néznek, ahonnan segítséget remélhetnek. A magyar hitelesek az intenzív osztályról még éppen csak kitolt államukra, az pedig majd – a görögökhöz hasonlóan – esetleg újra az erősebb szövetségesekre.

Az erősebb állam pedig félőn sandít a saját polgárára, mert most már az ő zsebébe kell kotorásznia, tőle kell áldozatot kérni másokért. Eredetileg ugyanis csak azzal számolt, hogy a saját, válság miatt felhizlalt adósságát kell majd kifizetnie, arra nem gondolt, hogy neki kell megmenteni a gyengéket is, ha nem akarja, hogy azok ráomoljanak. Márpedig az adósságjátékban egyre többen és egyre többet kérnek egyre kevesebbektől, aminek hatására már azoknak is kezd elfogyni a pénzük és hitelük, akikről pedig azt hittük, hogy az övék sohasem.

Tanácstalanságukban a gazdagok igyekeznek pénzzel időt nyerni, de egyre több pénzért cserébe egyre kevesebb időt kapnak. Mindezt nagyjából annak a reményében, hogy egyszer majd csak vége szakad a válságnak. Mintha annak szükségképpen záros határidőn belül be kellene fejeződnie.Műtét helyett azonban nem lehet egyre csak borogatni.

Az első menetben elfogyott a pénz a gyengéknek, a másodikban pedig elfogy a pénz az erőseknek is. A válság egy ponton állapottá válhat, abban az értelemben legalábbis, hogy nincs már kitől kérni, és amit válságnak hiszünk, az valójában a válság nyomán kialakuló tartós helyzet. Ebben a rendszerben ennyi jólét van a világ számára, ezt lehet elosztani. Ki-ki írja le a veszteségét, és erre, a ma válságnak hívott állapotra próbáljon meg alapozni egy hoszszú távon is fenntartható gyarapodást.

A válság kitörése óta folyó idővásárlásnak egyelőre csak az lett az eredménye, hogy a cégek, magánszemélyek sosem volt pénzének buborékjai a kipattanásuk után újabb, egyre nagyobb buborékokká egyesültek. Ezekből az óriási kvázi pénzhalmokból igyekeznek visszaosztani a valójában már elmúlt jólétükért sorban állóknak. Azonban az Európai Unió és annak gazdag országai, az Egyesült Államok, Kína vagy az olajállamok bukszája sem feneketlen. Ők már legfeljebb egymástól kérhetnek, mert mindenki más tőlük kér.

Amikor a válság náluk összegyűlő pénzügyi buborékát már nincs miből tovább fújni, akkor – azaz nagyjábólmost – jön el a válság szaldójának elosztása. Jó okunk van tartani tőle, hogy ez nem lesz sem méltányos, sem könyörületes. A szegény országoknak és szegény embereknek ilyenkor van a legnagyobb szüksége és egyben a legkevesebb reménye a szolidaritásra.

Ilyenkor csökken az a gravitáció, amely egy egészséges társadalom tagjait nem engedi túl messze kerülni egymástól. Nagy a kísértés, hogy a válság elosztásakor a gazdagok és szegények (legyenek országok vagy emberek) kölcsönösen egymásban találják meg sorsuk romlásának okát. A megoldást pedig a másik eltaszításában, sorsárahagyásában. Feledve vagy fel sem ismerve, hogy ahonnan most kényszerűen vissza kell lépniük, oda éppen ennek a társadalmi, politikai és világgazdasági kohéziónak az erősítésével juthattunk el.

Vajon elkerülhető lett volna-e a második menet? A válságra eddig adott rutinválaszokkal aligha. Nincs abban semmi meglepő, ha a következmények is rutinszerűek: a krízis által legyengített országok pénzügyi összeomlása, a társadalmi feszültségek felszínre törése. Most már nem a rongyosra olvasott válságtankönyvek görcsös lapozgatására lenne szükség. Fájdalomcsillapítás helyett új gyógyszer kell. Ennek a receptje azonban nem azzal kezdődik, hogy mindenki találja meg a maga útját egyedül, és boldoguljon, ahogy tud. Ha mégis így lesz, akkor mi, magyarok bizonyosan azok közé tartozunk majd, akiknek a válság elszenvedéséből több jut, mint amenynyi részünk az előidézésében volt. Nem közelebb kerülünk a vágyott világhoz, hanem újra csak távolabb tőle.