Azt még a hitelminősítő intézetek bősz kritizálói is elismerik, hogy a pénzügyi termékek káoszában nem nélkülözhető az objektív és független véleménynyilvánítás az adott konstrukciókban megbúvó kockázatokról vagy éppen azok hiányáról. A gond elsősorban abban van, hogy a nagy hitelminősítők szakmai tekintélye komoly csorbát szenvedett a gazdasági-pénzügyi világválság során, és a krach bekövetkeztében felelősségük vitathatatlan.

Mint kiderült, a hitelminősítők az egyre bonyolultabbá váltó áttételes termékek dzsungelében már nem tudtak kiigazodni és a kockázatkezelési modelljeik is csődöt mondtak. A profithajhászás a tisztánlátásnál fontosabb szemponttá vált, így a megbízható besorolások, minősítések helyett olyan, főként jelzálogpiaci termékekre is ráütötték a „minőségi” bélyeget, amelyeknek a kockázataival maguk sem voltak tisztában, csak remélték, hogy ebből nem lesz baj. Tévedtek, és ez sokaknak sokba került.

Megmagyarázhatatlan, hogy a csőd előestéjén miként rendelkezhetett befektetésre ajánlott minősítéssel például a Lehman Brothers, de sokan emlékeznek az Enron energiakereskedő cég 2001-es gyors összeomlására – amikor négy nappal a csőd előtt még első osztályú befektetésnek számított a cég részvénye. Igaz, itt a könyvelési csalások sorozata megnehezíthette a hitelminősítők munkáját.

A megbízó pénzintézettől, vállalattól vagy állampapír-kibocsátótól való anyagi függés sokszor vezette ingoványos terepre a hitelminősítőket. Gyakran tanácsadással segítették a kibocsátókat a valósnál tetszetősebb köntösbe csomagolni a terméküket a kedvezőbb minősítés elnyerése érdekében. A tanácsadást éppen az összeférhetetlenségi keretek szigorú elválasztása érdeké ben be is fogják tiltani a közeljövőben.

A hitelminősítők kegyeit az országok is keresik, és egészen addig elégedettek a munkájukkal, míg egyszer le nem rontják az általuk kibocsátott kötvények besorolását. Képviselőik időnként felkeresik és konzultálnak az ügyfeleikkel, de a döntéseiket egyedül hozzák meg. Mind a piacvezető Standard & Poor’s, mind versenytársai, a Moody’s és a Fitch Ratings ügyfélkörében száz körüli ország található, a Moody’s bevételeinek durván harmada ilyen megrendelésekből származik. A trió a világpiac 94 százalékát uralja, a két tisztán amerikai társaságnak egyaránt 40 százalék körüli a részesedése, míg az 1991-ben alapított Fitchét 14 százalékosra becsülik.

A válság egyik bűnbakjaiként megnevezett cégek némi hamut szórtak ugyan a fejükre, de az mára lepergett, és már lassan ugyanúgy prosperálnak, mint a krízis előtt. Erre utal a New York-i székhelyű társaságok közül a 450 ezer embert foglalkoztató Moody’s-csoport gazdálkodása, amely tavaly 1,8 milliárd dolláros bevétel mellett 407 milliós nyereséggel örvendeztette meg részvényeseit, köztük a Warren Buffett multimilliárdos nevével fémjelzett Berkshire Hathaway-t. A McGraw–Hill pénzügyi tanácsadó és kiadó tulajdonában lévő S & P 2,9 milliárd dolláros forgalmat bonyolított tavaly a 2009-es 2,61 milliárd után, míg a francia Marc Ladreit de Lacharriere üzletember Fimalac nevű cégén keresztül birtokolt Fitch semmilyen adatot nem közöl gazdálkodásáról. Megrendelésben mindenesetre nem szűkölködnek: az S & P tízezer munkatársa például tavaly 870 ezer termék minősítését végezte. A fentiek ismeretében, érthető, hogy a trió miért nem forszírozza a szorosabb felügyeletet és a piac újraelosztását célzó uniós elképzeléseket.