A házi pálinkát vendég gyanánt fogyasztó városi embernek ugyanis valóban meg sem kottyan az 1-2 felhörpintett kupica, ha viszont valaki éveken át a saját rézlepárlójának nedűjét issza – ahelyett, hogy nagyüzemileg garantált minőségű pálinkát venne a boltban –, bizonyosan ártalmas mennyiségben fogja szervezetében felhalmozni a mindenféle fémszármazékokat és egyéb májat mérgező anyagokat. A májrákstatisztikák világversenyében eddig is az élen jártunk. Nyilván ez a rendelkezés is segít, hogy megtartsuk ezt a kétes dicsőséget. Nem mellesleg szólva ez az évi 50 liter pálinkáért folytatott szabadságharc legalább tízmilliárd forintos lyukat vágott a költségvetésben.

Most, egy évvel később – nyilvánvalóan a kormánypárt vezetésének döntése alapján – egy új adónem, a népegészségügyi termékadó bevezetését javasolja két fideszes képviselő. Ezzel akarná a kormány jóvátenni a tavalyi – népegészségügyi szempontból nyugodtan botrányosnak nevezhető – döntését? Aligha. A Fidesz vezetői nem szoktak önkritikát gyakorolni. Most sem tették. Fiskális szempontból azonban megáll a feltételezés. Sőt a remélt bevétel éves szinten 20 milliárd forint, vagyis kétszerese a tavaly kiengedett adóösszegnek.

Akár örülhetnénk is. A költségvetés még mindig deficites, tényleg szükség van az adóemelésre. Még azt is mondhatnánk, hogy a választott módszer sem rossz – a túlzottan sós, cukros, nagy mennyiségű koffeint tartalmazó ételek és italok fogyasztásának visszaszorítása önmagában véve is értelmes célkitűzés. Biztosan jobb a ropit megadóztatni, mint a múzeumbelépőt vagy a folyóiratokat.

Számottevő kedvező hatást azonban nem remélhetünk. Az új adó csak az előre csomagolt élelmiszerek egy tört részére vonatkozik, ha ezek fogyasztása nullára esne vissza – ami persze képtelenség –, akkor sem változna érdemben a lakossági élelmiszer-fogyasztás szerkezete és a népesség egészségi állapota. Cukrászdában krémest, napköziben lebbencslevest, otthon töltött káposztát ezután is mindenki annyit fog enni, mint azelőtt. Ha a kormány tenni akar valamit ezen a téren, akkor nem az adókat, hanem az élelmiszerszabványokat kellene szigorítani. (Ha van rá jogalap. Nem biztos, hogy van.)

Szakemberek mondják – igaz nem túl hangosan –, hogy a most készülőhöz hasonló törvényeket több amerikai szövetségi államban is bevezettek. A modern világ egészségügyi újításai – a gyógyszerek, a műtéti eljárások, a népegészségügyi kezdeményezések – Amerikából származnak, nyugodtan átvehetjük ezt is. Ebben az esetben azonban a képlet nem ilyen egyszerű. Szövetségi szinten Obama elnök – hosszas belső viták után – azzal vetette el a chipsadó bevezetését, hogy az elsősorban a szegényeket sújtaná. Népegészségügyi közhely, hogy minél iskolázottabb, minél gazdagabb valaki, annál egészségesebben táplálkozik. A kólára, cukorra, chipsre kivetett extraadó tehát a szegények pénztárcáját sarcolja leginkább. Az arányokat tekintve biztos, hogy nálunk is ez fog történni. A magasztosan hangzó „népegészségügyi termékadó” valójában egy újabb szegényadó.

Ennek a törvényjavaslatnak előtörténete is van, és ez sem felejthető. A Fidesz holdudvarába tartozó egészségpolitikusok kezdetben a gyorséttermi láncok extraadóztatását javasolták. Úgy gondolták – nem is alap nélkül –, hogy a hamburgeradó ötlete beleillik a kormánypárt szavazóinak antikapitalista, populista világnézetébe. Végtére is az olyan kormány, amely sportot űz a bankok, a multik és a plázák elleni fiskális és verbális nyomulásból, felkarolhatja ezt a kezdeményezést is. A javaslattevők azonban nem gondolták végig, hogy önmagában véve a hamburger egyáltalán nem ártalmas az egészségre, a sajtburgerbe meg a salátába is nehéz népegészségügyi szempontból belekötni. Az olajban sütött burgonya talán támadható, de az viszont – legjobb tudomásom szerint – jobbára a magyar föld terméke.

Az előtörténet másik ága az egészségügyi államtitkárság kétségbeesett önigazolási küzdelmeihez kapcsolódik. Miután a kormány a Semmelweis-terv – egyébként nagyon is vitatható – reformelemeit érdemben megtárgyalni sem volt hajlandó, Szócska államtitkár beszorult abba a pozícióba, amelybe már előtte számos elődje önként és dalolva masírozott be. Sem a beteg, sem a közpénz nem számít. Az ágazatért felelős miniszter az orvostársadalom, ezen belül pedig a kórházi orvosok érdekképviselője –de főleg a miniszterelnök gazdaságpolitikájának alázatos végrehajtója. Nem véletlen, hogy a napokban éppen az ágazatban dolgozó kamarák vezetőivel tárgyalva fogalmazta meg (utólagos) ars poeticáját az immár egy éve regnáló államtitkár: „Az én munkám mérőszáma az lesz, menynyi alternatív forrást tudok behozni a rendszerbe a ciklus végéig.”

Nos, a hamburgeradó eredetileg leginkább ezt a célt szolgálta volna. Az első bejelentések szerint a tárca vezetői nem 20, hanem 30 milliárd forint „alternatív forrás”-sal számoltak. Az egészségbiztosítás 1500 milliárdos kasszájához képest persze ez az összeg csepp a tengerben – apparátusi nyelven szólva: afféle kerekítési hiba. A tárca illetékesei azonban azt ígérték, hogy ezt a 30 milliárdot orvosbérre, esetleg a rezidensek helyzetének javítására fordítják. Ezekhez az alrovatokhoz mérve kétségtelen, hogy ez érdemleges összegnek is mondható. De mire a javaslat eljutott az Országgyűlés asztalára, már ez a felhasználási cél is kikerült a törvényből.

P, mint pálinka, R, mint ropi –vagyis színtiszta PR. Ennyi a történet. Az összes többi mellébeszélés és illúziókeltés. Egyvalami valóságos: megint a szegények járnak rosszul.

A szerző egészségügyi közgazdász