Vagy nem volt szükség arra a munkára, amit végzett. Ne adj’ isten, találtak helyette valakit, aki bizonyára szakmailag sokkal jobb.

Ez nem derült ki az érintettek számára, mert indoklás nélkül menesztették őket.

Volt olyan minisztériumi dolgozó, akit a számítógépe mellől állítottak fel a biztonsági emberek, és kivezették az épületből. Volt, aki otthon betegeskedett, és legközelebb a felmondásáért mehetett be. Valaki csak kezdte volna a napi munkáját, amikor a kezébe adták a felmondást. Majd a vele szemben ülőnek is.

Várták a kormánytisztviselők a június elsejét. Akkortól ugyanis az Alkotmánybíróság megszüntette az indoklás nélküli felmondások gyakorlatát. Akik maradtak, fellélegeztek, rosszabbra számítottak. A szakszervezetek tízezres vérengzést vetítettek előre.

Sokan csak mostanában kezdenek ráeszmélni arra, hogy ugyan már alá kell támasztani az elbocsátást, de hogyan lehet védekezni az olyan, jogszabályban elfogadottá tett indoklással, miszerint bizalomvesztés áll fenn, vagy hogy az illető méltatlan arra a munkára, amit végez, vagy éppen sérti a lakosság jó közigazgatásba vetett hitét?

Nem indultak perek ezrei, és várhatóan nem is fognak. Erről tettek a jogszabályalkotók. De ettől még lehetne emberségesen csinálni.