Az egyetlen állandó lakó, a háromgyerekes spanyol építészmérnök elveszítette az állását, azt mondta, kilátástalan a helyzete, a felesége pedagógusfizetéséből élnek. A fölötte két szintet birtokló német gép- és alkatrészgyáros eladta az ingatlanát, mondván, otthon összeomlóban az üzlet, a két gyerek iskolázásához kell a pénz. Az ingatlant egy vagyonosnak tetsző madridi vette meg, ám vele is kellett valaminek történnie, mert közös költséget nem fizet.

2011 tavaszán az építészmérnöknek megint lett állása, felbukkant a német gyáros is, igaz, egyelőre csak bérlőként a szomszédban, de tele derűvel. Azt mondja, hogy neki mint beszállítónak annyi megrendelése van már, hogy képtelen határidőre teljesíteni; megesik, hogy öt-hat héttel is késlekedik a kínai, orosz, amerikai export.

Valami megmozdult – de errefelé azért nem nagyon.

Andalúziában, Spanyolország legdélebbi és legnagyobb régiójában, amely az idegenforgalom szíve is, az éveken át eszeveszett tempót diktáló ingatlanfejlesztés nem jött ki a csődállapotból. 20-30 százalékkal olcsóbban kínálják a lakó- és üdülőingatlanokat, és hol van már az idő, amikor a bankok a vételár akár 75 százalékát is meghitelezték?

Újpalotai lakótelep méretű parkok állnak üresen. Andalúziában már a 30 százalékot verdesi a munkanélküliség, mert itt minden az ingatlanra épült. Egyáltalán nem csak arról van szó, hogy az építőipari munkásnak nincs állása (szürke, fekete, édesmindegy), hanem arról, hogy az ágazat köré épült infrastruktúra is roskadozik, ha össze nem roskadt.

Ahol nem vesznek házat, lakást, ott nincs szükség ingatlanosra, ügyvédre, közjegyzőre; nem kell bútor, szőnyeg, háztartási gép, tévé, kép a falra; nincs munkája a takarítónőnek, a kertésznek, a karbantartónak, az ezermesternek, a tévészerelőnek. Andalúzia nagyon megérezte, hogy „hagyományos kuncsaftjainak” (angolok, németek, írek) a száma is, a vásárlóereje is csökkent. Az olcsóbb menük és sportruhák kelendősége exponenciálisan nőtt. A kereskedelem tud reagálni a zsugorodó keresletre is.

Nagy tragédia nincs, de ami mégis, azt a spanyol társadalom egyharmada sokkal nehezebben éli meg, mint a többség. Ott, ahol baj van – az építőiparban, a szolgáltatások jelentős hányadában, a kereskedelemben, a vendéglátásban –, ugyanis nincs kollektív szerződés, miközben a biztosabb lábakon álló vas- és acéliparban, a bányászatban, az energiaszektorban, a gépkocsi-, a hajóépítő és a repülőgépgyártó ágazatokban jogok tömege bástyázza körül a munkavállalókat.

Sehol se olyan drága mulatság embert elbocsátani, mint errefelé; sehol nem termelnek drágábban ugyanannyi értéket, mint itt. És talán az önkormányzatok se dagasztják vadabbul máshol az adósságaikat az unióban, mint spanyol földön. Közben a fiatal diplomások 40 százaléka állás híján kifelé, elsősorban Németország felé kacsingat. Ismerős?