Holnapután
Ekként idézte Immanuel Kantot a minap Aachenben Jean- Claude Trichet, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke, aki a Károly-díjat vette át. De rögvest utalt Jean Monnet 35 évvel ezelőtt publikált emlékiratára is, amelyben az unió megálmodója azon elmélkedik, hogy „senki sem tudja megmondani ma, milyen formát öltenek az európai intézmények holnap, mert a mai változások által kiváltott jövőbeli változások kiszámíthatatlanok”.
Azért keresett történelmi hivatkozási pontokat Jean-Claude Trichet, mert a díjazottól elvárják, hogy az európai építmény jövőjéről maga is fejtsen ki néhány gondolatot. S a jegybankelnök – ki bizonynyal örült, hogy nem a görög helyzetről meg általában az euróövezeti központ és periféria feszültségéről beszélhet – a maga kétségkívül szerény módján arról elmélkedett, hogy a demokrácia bölcsőjének számító Európa minden bizonnyal példát mutat majd, s olyan intézményi-politikai szerkezetet alakít ki, amely nem hasonlít semmire, amit ma ismerünk. Konföderációvá válik az Európai Unió talán holnapután, de nem másolja a történelemben eddig létezett államszövetségi berendezkedéseket. S kicsit aggódván is az elővezetendő javaslatának várható fogadtatása miatt, Trichet valóban csak felvetette – nem elválaszthatóan persze a görög, portugáli és ír krízisektől –, vajon valóban elképzelhetetlen-e, hogy a holnapután Európájának legyen közös pénzügyminisztériuma és pénzügyminisztere, amely és aki persze nem őrködne hatalmas költségvetés felett, hanem inkább a tagországi büdzsék folyamatait figyelné, áttekintené a teljesen integrált pénzügyi szektor tevékenységét, s végül egyedül képviselné ezt a konföderációs uniót a nemzetközi pénzügyi intézményekben.
Jól érzékelte Trichet, hogy még ez a nagyon visszafogott, nagyon-nagyon óvatos, inkább töprengő hangnem is viharos fogadtatásra találhat a ma feldúlt Európájában. Az Egyesült Államokban 2008-ban kipattant pénzügyi válság, meglehet, Európára sokkal nagyobb hatás gyakorolt, mint az óceán túlpartjára. Bár kezdetben az európai tisztségviselők közül sokan azt hitték, hogy Európát legfeljebb a vihar széle érheti el, ez súlyos tévedésnek bizonyult. Azóta viszont a kiszámíthatatlan eseményekre adott esetleges, sokszor véletlenszerű, az éppen megragadható erőviszonyokat tükröző alkuk formálják az uniós intézményi felépítményt, amelyből aztán a holnapután Európája kialakulhat.
A gazdasági válság akkor csapott le Euró pára, amikor annak éppen elment az étvágya a további integrációtól, ám éppen ez a krízis adott lovat a föderáció hívei alá is, akik jellemzően a kisebb tagországok kormányaiban vagy azEurópaiParlamentben, az EKB-ban, az Európai Bizottságban és kutatóintézetekben ülnek. Ők egyáltalán nem konföderációt akarnak, hanem igazi föderációt, legszívesebb az Egyesült Államok berendezkedését vennék át, közben állandóan újjal mutogatnak Indiára vagy a centralizált Kínára, amelyek kíméletlen riválisként jelennek meg a globális piacon. S ha Európa nem akar lemaradni a versenyben, nem szeretné, hogy a vezető erejét megőrizni látszó Amerika és a feltörekvő ázsiai és latin-amerikai nemzetek polgárai skanzenként tekintsenek mondjuk az olasz, a francia, a német vagy éppen a magyar városokra, történelmi emlékekre, múzeumokra, akkor könnyen beláthatja, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, ahogy eddig.
De a válság lovat adott azok alá is, akik nemhogy konföderációt, de mélyebb integrációt sem akarnak. Az eurózónában kibontakozott válság inkább szétfeszíti a kereteket. Kiderült – az első igazi válság a felszínre hozta –, hogy a valutaövezet kezdettől fogva rossz keretben működött. Amíg a világgazdaság szédítő iramban növekedett, a feszültség rejtvemaradt. A közgazdászok ezt úgy fogalmazzák meg, hogy az euróövezet nem optimális valutaunió. S ez most iszonyú politikai viták forrása is.
Miközben sokan konföderációról, föderációról, közös pénzügyminisztériumról és közösen kibocsátott állampapírokról álmodoznak, sokan azokra a szaporodó jelekre hívják fel a figyelmet, amelyek szétfeszítik a mai kereteket is. E széttartó irányzatokban megbúvó veszélyek meg brüsszeli fórumok témái. S kétségtelen, hiszen a jelenetek a szemünk előtt játszódnak le a tévék és az internet jóvoltából, hogy miközben az északi, jómódú államok – Németország, Hollandia, Finnország, Ausztria tartozik többek között ebbe a táborba – attól tartanak, hogy az Európai Unió transzfer unióvá válik, azaz a gazdagok örökösen finanszírozni fogják a szerintük „a szegények vagyunk, de jól élünk” életfilozófiáját valló déli államokat, addig a lesajnált, lenézett érintettek elutasítják, hogy az EU a megszorítások csendőrévé váljék. Ez a félelem tüzeli a héten is tömegesen tüntető görögöket, de ez a félelem mozgósítja az euroszkeptikus, populista, szélsőséges pártokat például az említett uniós magországokban.
– Ez öngyilkos politika – mondta Loukas Tsoukalis, az athéni egyetem professzora a European Policy Centre diskurzusán, mire Mario Monti olasz professzor, volt uniós biztos, a belső piaci reformok újraindításának fő szószólója hozzátette, hogy kettős populizmus létezik ma az unióban: a költségvetési lazaságé és a költségvetési szigoré. Egyik sem jobb a másiknál. Éppen ez a kettősség ad ragyogó magyarázatot arra, hogy a pénzügyi válság során hezitáló, a döntéseket halogató, s azért rossz megoldásokba belemenő, de a gazdaságpolitikában diktálni óhajtó Németországra miért vetették rá magukat szinte kéjjel a spanyolok, amikor a hamburgi laboratóriumok tévesen nevezték meg az ibériai uborkát a halálos E. coli baktérium terjesztőjeként.
E szomorú közjáték még jobban rávilágított az egyelőre feloldhatatlannak látszó kettősségre, amiről Mario Monti elmélkedett. S e kettősség abból is fakad – utalt erre az olasz professzor is –, hogy ugyan kétségtelen, hogy Németország uralja a hagyományos német–francia tengelyt, amelyhez a maradék huszonöt tagállamnak alkalmazkodnia kell, de az új német politikus generáció az EU-ban már nem a második világháború utáni békét és prosperitást garantáló szövetséget látja, mint elődei, hanem egy olyan szervezetre tekint, amelynek kereteit a tízévnyi reformfolyamat nyomán nagyon sikeres német gazdaság mindinkább kinövi. Mint Ulrike Guérot és Mark Leonard a European Council on Foreign Relations (Európai Külpolitikai Tanács) számára készített terjedelmes tanulmányban bemutatja: Németország történelmi okokból nem kíván vezető erővé válni Európában, s mindinkább új – kínai és orosz – partnerek felé kacsint, és felülvizsgálja stratégiájának két alapelemét, az európai integrációhoz és a nyugati védelmi szövetségi rendszerhez fűződő viszonyát. Előbbinek lényege a ragaszkodás a gazdasági stabilitáshoz, a belefáradás a fejős tehén szerepbe, s az úgynevezett, de pontosabban meg nem fogalmazott uniós módszer előtérbe helyezése – a kormányközi és a közösségi politikákkal szemben. E súlyos ellentmondásokkal telített közegben hihetetlen merészségnek látszik a holnaputánról álmodozni.
Az uniós intézmények vezetői már azt is nagy ugrásnak tekintik, hogy a válság tanulságaiból annyit leszűrtek a tagállamok: koordinálni kellene a nemzeti költségvetések előkészítését és a valutaövezeti szabályrendszerben jobban érvényesíteni a megelőzés és a büntetés eszközét, valamint a versenyképességi, egyensúlyi folyamatok nyomon követését. A tagállami válságokat végső esetben pedig külön pénzalap létrehozásával kezelnék. Ez lenne a holnap intézményrendszere, amely a jelenlegi válságok ismétlődését megakadályozná. De Jean-Claude Trichet azért is utalhatott Jean Monnet emlékiratára, hogy figyelmeztessen: a jelen drámai eseményei azt sugallják, hogy a válságot nem sikerült kezelni a görög csődhelyzet és a hozzá szorosan kötődő kétség az európai bankok állapotát illetően.Mindez ma követelne megoldásokat. S ahogy eszkalálódik a görög krízis, úgy látszik, ez a még éppen csak megkezdett nagy ugrás egyre kisebbnek tűnik fel, s máris meghaladhatóként.
A kiszámíthatatlan események az utóbbi három évben korábban valóban elképzelhetetlen integrációs irányba sodorták az uniót, s most jön a föderalisták és az antiföderalisták ütközete. Az egyik alapkérdés mindinkább az: hogyan terítsék szét a válság költségeit a tagállamok a pénzügyi befektetők és az adófizetők között, majd ennek nyomán az, túlélheti-e magát az eurózóna és egyben persze az unió igazi gazdasági és politikai unió nélkül. Ha az első dilemmát feloldják, akkor jön az intézményi: mi legyen holnap és holnapután. Amíg nincsenek igazi válaszok a ma alapkérdéseire, addig folytonosan az a látszat keletkezik, hogy az EU húzza az időt, tehetetlenül nézi a görög csődhelyzetet, kullog az események után, nem tud elébük kerülni. Holott ezek azok a mai változások, amelyekről Jean Monnet beszélt.
