A már bevezetett termékdíjak jellemzője ugyanis, hogy a csomagolásra, illetve a visszagyűjtésre vonatkozó előírásokkal a gyártókra, forgalmazókra testált feladatokat, a chipsadónál azonban ilyen kötelezettségről nem tudni.

Alighanem kevés olyan jogszabály van, aminek kapcsán többet kilincseltek a különféle iparági lobbisták, mint az 1995-ben bevezetett termékdíj esetében. Az ipar – különféle szakmai érvekbe csomagolt – törekvése mindvégig az volt, hogy a csomagolóanyagok költségét lehetőség szerint a vásárlóval fizettesse meg, míg a hulladékkezelést az állam oldja meg. A legnagyobb sikert alighanem 2001-ben könyvelhették el az élelmiszer-feldolgozásban és a csomagolóiparban érdekelt lobbisták: az akkori módosítás szerint azok a cégek mentesültek az ökoadó fizetése alól, amelyek a hulladék meghatározott hányadát visszagyűjtő és kezelő közös koordináló szervezeteket hoztak létre.

Bár korábban a termékdíjat beszedő állami hatóságok működését is számos kritika érte – a Központi Környezetvédelmi Alaptól 2001-ben elvonták a termékdíjak beszedésének a jogát, az később a központi költségvetésbe folyt be – a környezetvédők aggályai szerint a koordináló szervezetekkel lényegében a kecskére bízták a káposztát: a szelektív hulladékgyűjtés így ugyanis a minél alacsonyabb visszagyűjtési arányban érdekelt cégek által gründolt, nehezen átlátható működésű közhasznú szervezetekhez került. Ráadásul a koordinálóknak fizetett licencdíj lényegében töredéke a termékdíjnak, ami kevés ahhoz, hogy véget vessen az eldobható – a csomagolóanyagés üdítőipar lobbistái által előszeretettel „,modernnek”, illetve „népszerűnek” titulált – italcsomagolások elterjedésének, s előtérbe helyezze az ipar és a kereskedelem számára macerás újrafelhasználható italcsomagolási technikákat. (Pontosan emiatt 2004-ben javasolta a zöldtárca, hogy amennyiben egy gyártó a termékei 15 százalékát visszaváltható csomagolásban adja el, úgy mentesüljön a termékdíj alól.)

A környezetvédők számára a nagy előrelépést 2004 hozta, amikor az italcsomagolásoknál a termékdíjtömeg alapján történő megállapításról áttértek a darabalapú kiszabásra. Ennek jelentősége lényegében abban áll, hogy az újratölthető italcsomagolás (például üveg) jellemzően sokkal nehezebb, mint az eldobható – például a sörösdoboz. A környezetszennyező termékcsomagolásokat favorizáló gyártók 2006-ban váratlan segítséget kaptak: akkor az Európai Bizottság megtámadta a hazai szabályozást, mivel úgy találták, hogy diszkriminálják az importból származó, eldobható dobozos sörök itteni forgalmazóit a betétdíjas hazai termékekkel szemben. Az Európai Bizottság fellépésére visszaállították a tömegalapú termékdíj kiszabását.

A környezetvédők szerint a törvény alapján a gyártóknak, kereskedőknek azóta sem érdeke az újrahasznosítással szemben a jóval környezetkímélőbb betétdíjas termékek gyártása, forgalmazása, mivel a törvény mindkét esetre egyaránt százszázalékos termékdíj-visszatérítést ad.