Felminősítés
Erre szükség is lesz, hiszen a kormány döntése alapján hazánk lejáró adósságait a piacról felvett új adóssággal akarja megújítani, nem akar a nemzetközi pénzügyi intézmények, mint amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF), „járszalagján” maradni. A gazdasági szabadságnak persze ára van. Ezt fizettük meg, amikor Amerikában a magyar állam harminc évig 7,6%-os hozam megfizetését ígérve gondoskodott az idei lejáró adósság megújításáról. Ez a 7,6%-os ár, akarom mondani, kamat az IMF 2008-ban fizetésképtelenségünk megelőzésére nyújtott 6%-os kamatozású kölcsönénél „kicsit” drágább, de a miénk. Az is igaz, hogy harminc évig marad velünk ez a magas ár, ami a következő években arra figyelmezteti a hazánkat finanszírozó hitelezőket: „Ne legyetek balekok!”, ne érjétek be ennél sokkal olcsóbb árral. Így azután az amerikai kötvénykibocsátás zajos sikere meg az örvendetes hír a minősítésünk megváltozásáról aligha változtatja meg azt a helyzetet, hogy a 6%-os IMF-hitelt a jövőben legalább 7,6%-os kamat megfizetése mellett felvehető újabb piaci kölcsönből fizethetjük vissza. Ennek egyik következménye, hogy az adósság elleni háború nem lesz rövid és főleg nem lesz vértelen. (L. Sztálin a békeharcról: „Ha itt kő kövön nem marad, akkor is béke lesz!”)
Az amerikai kötvénykibocsátás zajos sikere is meg a felminősítés is egyetlen hírnek köszönhető: a Széll Kálmán Tervnek. Jó is, hogy nem a tények, hanem a tervek hírei formálják a befektetői étvágyat. Végre a jó irányba fordította – a terv meghirdetésével – hazánk hajójának kormányát az Orbán-kormány. Hazánk már negyedik évtizede vergődik „a húzd meg-ereszd meg” gazdaságpolitika rángatásában, amit a megtermelt hazai jövedelem és az azt meghaladó felhasználás különbsége okoz. Életünk megszokott társa lett a folyamatos hiány, ebből következően a hullámzóan növekvő, illetve csökkenő adósság. A Kádár-korszak a társadalmi stabilitást – az ideiglenesen itt állomásozó szovjet csapatok mellett – éppen a kölcsönökből finanszírozott viszonylagos jólét révén érte el. A hitelből teremtett stabilitás túlélte Kádárt, és a rendszerváltás eltelt két évtizedének is megszokott társadalmi-gazdasági kerete lett. Évtizedek óta tudjuk, hogy hazánk – arányosan – többet költ az adófizetők (és annak hiányában a hitelezők) pénzéből közigazgatásra, nyugellátásra, szociális juttatásokra, mint hasonló fejlettségű versenytársaink, illetve mint amíg a takarónk ér.
A hitelből vásárolt jólét kádári hagyományával egyetlen évben – 1995 márciusától 1996 márciusáig – hagyott fel hazánk. Ekkor, Bokros Lajos idején a deficitek is a korábbi felére csökkentek, és az államadósság is a 60%-hoz közelített 90%-ról. Emiatt indokolt a bizakodás – legalábbis hitelezőinknél, az elemzők között meg a hazai nagytőke köré ben –, hogy a Széll Kálmán Tervet meghirdették. A meghirdetés óta eltelt időt sem tétlenségben töltötte a kormány. Hetente, sőt naponta egyéni képviselői indítványok formájában záporoznak az Országgyűlésben egy-két nap, néha akár egy hét alatt megszavazott ötletek, amelyek évtizedekre eldöntik egy-egy társadalmi csoport vagy generációk sorsát. A kormány nem „gatyázik”, nem vesztegeti az időt zöldkönyvek írásával, kerek asztalok hónapokig tartó működtetésével, tudósok, gyakorlati szakemberek, érdekképviseletek meghallgatásával. Tudja, amit tesz. Teszi, amit tud... A záporozó egyéni képviselői javaslatok között a „gyerekmunka” intelligens magyarországi bevezetésének ágyaz meg a nehezen tanuló gyerekektől tehermentesített, és ennek ürügyén az iskolakötelezettséget 15 éves korra leszállított és ezzel a „bajlódástól” könynyített közoktatás.
A másik javaslat segíti, hogy a pedagógusok lelkiismeret-furdalás nélkül fordulhassanak el a lemaradó tanulók felzárkóztatásától és a pedagógusi pályától a pedagógusok kötelező óraszámának abszurd 25%-osmegemelésével. A szegényebb betegek gyógyszer nélküli „meggyógyulását” szolgálja a gyógyszer-támogatási kassza támogatásának radikális átalakítása. A közveszélyes munkakerülés, a kmk visszatérését segíti elő a korkedvezményes nyugdíj átalakításának nem a Bajnai-kormány alatt megkezdett úton való folytatása. A felsorolás még nem is teljes, mégis látjuk: van mit ünnepelniük a hitelminősítőknek. A felminősítés üzenet is az Európa perifériáján tengődő eladósodott népeknek: Görögországban, Portugáliában, Olaszországban is erre volna szükség. Gatyázás nélkül kellene ott is cselekedni.
A költségvetési politika ilyen súlyos beavatkozásokra az elmúlt évtizedekben akkor kényszerült, amikor a külső egyensúlyban (külkereskedelmi és fizetési mérleg) és az államháztartásban egyszerre volt magas a hiány. Az ikerdeficit megszüntetését a háztartások „megsarcolása” és a hazai vállalkozások beruházási hajlandóságát serkentő teherkönnyítés segítette, ettől a lakosság importvásárlása mérséklődött, tartózkodó bérkövetelései a termelési költségek emelkedését lefékezték, munkavállalási hajlandósága és a cégek beruházásai miatti elhelyezkedési lehetőségei nőttek, végül a növekedés is beindult, ha volt külső, világgazdasági konjunktúra is. Ezt a receptet indulásakor az Orbán-kormány elvetette, igaz, nincs is ikerdeficit, sőt évtizedek óta először az ország külső egyensúlya szilárd, mind a külkereskedelmi, mind a fizetési mérleg többletet mutat. Ráadásul a Bajnai-kormány a korábbi magas államháztartási hiányt is kezelhető szintre, 3–4% közé vitte le, ami a 2008–2009-es válság közepette – amikor a bevételek törvényszerűen visszaestek, a kiadások meg az egekbe szöktek – és európai összehasonlításban óriási teljesítmény.
Az erőfeszítések ellenére a válság miatt még mindig magas államháztartási hiány esetleges túllépését azért sem voltak képesek a finanszírozók, köztük az Európai Unió elfogadni, mert ez a túllépés a válság és az évek óta magas hiány idején nem kívánatos adócsökkentés (egykulcsos szja) miatt emelkedett az egekbe. Csak az adócsökkentéssel másfélszeresre (a GDP 4%-áról a GDP 6%-ára) ugró hiány már átlépte az érzékenységi küszöböt, amit megérzett ésmegértett amagyar kormány is, és 48 órán belül 180%-os fordulatot hajtott végre. A GDP 4%-ával felérő rendkívüli és egyszeri bevételekkel (válságadók, magánnyugdíjpénztárak felszámolása) konszolidálta az elfutó hiányt, sőt egyszer Budán nemcsak kutyavásár, hanem költségvetési többlet is lehet. Igaz, ezt 2011-ben a pénztártagok magánvagyona bánja. Arra a kérdésre, hogy mi lesz 2012-ben meg 2013-ban, amikor nem lehet még egyszer 500-600 milliárdnyi pénztári magánvagyont elkobozni az szja egykulcsossága és a családi adókedvezmény által kiesett 500-600 milliárdnyi bevételkiesés befoltozására: a választ csak a Széll is ismeri. (Nem Bob Dylan.)
A változás szele, igaz, még nem keleti szél, bár az egyik nagyvállalkozó a tömeges fizikai munka, az egyetemi tanárok számának limitálása és a gyerekszaporulat elősegítése meg a szociális támogatás indokolt kurtítása emlegetésével igazi kulturális forradalmat idéző hangulatot tudott az emelkedett légkörű évértékelőn varázsolni. A Széll még hazai, és ha ezek az intézkedések hatnak, akkor is legfeljebb majd jövőre. Ahogy az idei költségvetést mentő intézkedések hatása is késleltetett. Tudtuk, hogy a nyugdíjpénztártagok magánvagyonára is csak az év második felében teheti rá ténylegesen a kormány a kezét. Ezért is okozott meglepetést, hogy a kormány nem várt holnapig, sőt a második fél évig, hanem az első negyedévi államháztartási adatok nyilvánosságra kerülése előtt, az idei költségvetés hatálybalépését követő 42. napon a kormány a GDP egy százalékával felérő kiadásmérséklést döntött el, mintegy beismerve, hogy az ország elfogadott költségvetése nem sokat ér. A második fél évben várható ezeknek a megszorításoknak is a kedvező (?!?!?!) hatása.
Persze, ha nem Budapesten, hanem mondjuk Londonban elemeznénk a magyar pénzügyi helyzetet, akkor bennünket is megnyugtathatna, hogy az év végére majd a rendkívüli bevételek lemossák az első hónapok gyalázatát. „Minden jó, ha vége jó”, írta néhány száz éve egy vidám, színpadot is szerető londoni elemző. Londonban, sej, számos elemző – aki magyar állampapír vásárlására buzdította ügyfeleit – megnyugtatónak tarthatja azt a határozottságot, ahogyan a kormány a hiány vállalt szinten tartása érdekében felborítja a tervezhető és felelősségteljesen megvalósítható államháztartás rendszerét, akár háromhetente újraírja a törvényeket, havonta az alkotmányt. Londonban, sej, számos elemző örömhírként közli, hogy lassan egyéves kormányzása után először volt képes a kormány legalább bejelenteni egy átfogó intézkedések megtervezését ígérő Széllprogramot. Londonban, sej, egyetlen elemző sem tette szóvá, hogy ez a terv valójában nem más, mint a minden európai uniós tagállam által kétévente elkészítendő úgynevezett konvergenciaprogram egyik melléklete: az intézkedési terv, amit jónak látott a kormány még annak Brüsszelbe küldését megelőzően megszellőztetni a magyar lakosság előtt, de még inkább a romló államháztartási adatok miatt aggódó elemzők megnyugtatására. Londonban, sej, számos elemző mit se gondol avval, 2012-től már nem elég a megszokott megszorítás, egyes kiadások visszavágása, ehhez a kormánynak „gazdasági szükségállapotot” (l. Grósz Károly) kell hirdetnie, amikor is felmentést adhat magának minden szabály alól, amikor minden megengedett. Londonban, sej, számos elemző mit se gondol avval, hogy az elindított reformok kidolgozottsága, ezért elfogadottsága kétséges, legfeljebb kényszerrel és erőszakkal lehet letuszkolni a lakosság torkán.
Londonban, sej, számos elemző már elfelejtette, hogy a kádári diktatúrát nem az alkotmány, az Országgyűlésben a 100%-os mandátumarány és Biszku Béla listája, hanem az orosz fegyverek és a tábor országaihoz képest viszonylagos jólét tette stabillá.Most van új alaptörvény, kétharmados mandátumtöbbség és Kubatov-lista, de a másik kettő hiányzik.
A szerző közgazdász
