A magyarázatkísérletekkel eddig már sikerült hazavágni az európai zöldségpiacot (a magyart is, természetesen), ugyanúgy, ahogy pár éve – hasonlóan rejtélyes betegségek miatt – a csirke- és a marhahúsbiznisz került gödörbe. Most éppen a „csírapiac” van soron – valószínűleg hosszú időre a csíráztatásnak is befellegzett, de a probléma gyökeréhez akkor sem kerültünk közelebb, ha kiderül, hogy tényleg a csíra a hibás, bár most már ez ellen is egyre több érv szól.

Valójában nem is gyökérről, hanem gyökérzetről kellene beszélni – de nagyon nehéz úgy fogalmazni, hogy ne szaladjunk bele néhány európai tabutémába. Az egyik a hígtrágyakérdés: a húsgyáraknak nevezett állattartó telepeken keletkező szerves trágya az egész EU legnagyobb mennyiségben termelt szerves hulladéka, aminek feldolgozása megoldatlan. A német, holland és dán területeken koncentráltan jelentkező gondot kétféleképpen lehetne kezelni: vagy telerakják az egész tágabban értelmezett Németalföldet biogáztelepekkel (aminek egyelőre kicsi az esélye), vagy pedig úgy alakítják át az agrártámogatások rendszerét, hogy a külterjes, tájbarát állattenyésztést preferálja (ez rövid távon szinte esélytelennek tűnik). Mivel a probléma súlyos, a húsgyárak és a fertőzésveszélyes hígtrágyával táplált ültetvények egyelőre a környezetvédelmet kisebb szigorral szabályozó keleti területek felé vándorolnak, ami – minimális munkaerő-szükségletű, de hatalmas ökológiai lábnyomú tevékenységről lévén szó – Magyarország számára sem jó hír.

Van az ügynek egy másik, élelmiszer-biztonsági és hatósági vetülete is, ami semmivel sem biztatóbb az előzőnél. Az egységes piac létrejöttét a legtöbb uniós tagállamban a hatósági ellenőrzési rendszer leépülése kísérte, mondván: ha a piac közös, nincs szükség államonként külön ellenőrző apparátusra. A kialakult, a tagállami és az európai felelősségi köröket vegyítő szisztéma láthatóan nem tud mit kezdeni azzal, hogy a mikrobiológiai környezetszennyezés ugyanúgy könnyedén átlép a határokon, mint mondjuk a levegőben lévő nitrogén-oxid. Az élelmiszer-biztonsági kockázatokat valószínűleg az élelmiszerláncok lerövidítése, meg egy diffúz, nagyon sok ellenőrzési pontból és „terepi” ellenőrből álló hálózat tudná hatékonyan csökkenteni, jelenleg viszont éppen az ellenkező irányba haladunk.

Az ártalmas mikroorganizmusok világa olyan terület, amit irányelvekkel és egyéb írott szabályokkal nem lehet hatékonyan befolyásolni – ezt nyomokban már az uniós jog is elismeri. A valódi megoldáshoz azonban érinthetetlennek tűnő elvi, pénzügyi és gazdasági struktúrákhoz kellene hozzányúlni, amihez – látszólag cinikusan, de valójában inkább tárgyszerűen fogalmazva – még nem történt elegendő számú haláleset.

Egyelőre tehát marad a tüneti kezelés: a bűnbakkeresés a csíráztatótálcán, meg az uborkák görbületének körültekintő szabályozása.

Szójacsíra