Egyértelmű választ e nehéz korszak végéről nem lehet felelősséggel adni, főleg amikor az évtizedeken át kikezdhetetlen gazdasági súlyú Egyesült Államok felől is riasztó hírek érkeznek: az adóssága alatt éppen megroppanni készül Washington. A pénzpiac nagyágyúi sem tartoznak az optimisták közé, a minap Mark Möbius, a Templeton alapkezelő meghatározó vezetője kongatta meg a vészharangot: szerinte a cégfelvásárlásokra felvett hitelek miatt kialakuló helyzet a pénzpiacon sok mindenben emlékeztet a három évvel ezelőttihez.

Érdemes először azt tisztáznunk, mit értünk válság alatt. Abból könnyebben vissza tudjuk keresni a kirobbanásának tényleges idejét, és talán meg tudjuk ítélni azt is, mikor mondhatjuk ki, hogy vége e vészterhes időknek. Klasszikus értelemben az elmúlt három évben pénzügyi válság söpört végig a világon, ami kibuktatta a gazdaság egyéb problémáit is.

Így történt például Magyarországon. Nem az áru, hanem a tőke hiánya blokkolta az üzletek megkötését világszerte. A nyakló nélküli, sok esetben az alapos fedezetvizsgálatot nélkülöző hitelkihelyezések egymást erősítő hatásként gyűrték maguk alá a gazdaságot: a felhalmozódásukhoz képest pillanatnyi idő alatt égett el több százmilliárd dollárnyi pénz, amint kellően széles körben, vagyis kritikus mértékben világossá vált, hogy mekkora kockázat épült ki hosszú évek alatt.

Nem gúlákba rakott, lángoló kötegeket kell elképzelni, a válság a virtuális pénzügyi világban porlasztotta hamuvá a bankok által teremtett, számlapénzként nyilvántartott összegeket. Hogy mégis beleremegett a világ? Nyilvánvalóan. E számlapénzek mögött valós gazdasági értékek voltak, amelyek ingatlanokban, termelő tevékenységben jelentekmeg. A veszteségek leírása tehát azt is jelentette egyben, hogy e teremtő ener giák mögül elfogyott a pénz.

Valójában tehát nem 2008 őszén esett súlyos betegségbe a világgazdaság. Testét már jóval korábban rágni kezdte a kór, de három évvel ezelőttig a tünetek nem, vagy csak a szakavatott szemeknek felismerhetően mutatkoztak.

Ha viszont ilyen sokáig rejtve tudottmaradni a baj, semmi garancia nincs rá, hogy nem hamarkodjuk el a beteg gyógyultnak nyilvánítását. Hogy zárhatjuk ki, hogy már nincs jelen a fertőzés? Vegyük sorra a jeleket, amelyek a kilábalásra utalnak – aztán sorra vehetjük azokat is, amelyek viszont nem egy egészséges gazdaságról árulkodnak. Előre bocsátom, utóbbi felsorolás nem lesz rövidebb, sőt. De kezdjük a biztató mutatókkal. A gazdaság teljesítményét leginkább átfogóan jelző adat, a bruttó hazai termék (a nemzetközi statisztikában Gross Domestic Product, azaz GDP) alakulása már nem jár a negatív tartományban.

Persze hajlamosak vagyunk azt is javulásnak látni, ha az ágyat nyomó beteg segítség nélkül eljut a mosdóig, de vaknak kellene lenni ahhoz, hogy ne fedezzünk fel aktivitást a gazdaságban. A hazai pályán ez ugyan még szinte kizárólag a külföldi piacokra szállító cégeknek köszönhető, de a mélypontról elmozdultunk, s a világ más részein is túl vannak az ocsúdáson. Szintén okot ad a bizakodásra, hogy a befektetők újra kutatni kezdték pénzük megfelelő helyét. Amagyar államkötvények iránti kereslet érdeminek mondható – ennek meg is kell azonban fizetni az árát, több mint tisztességes hozam formájában.

Legutóbb hét százalék feletti hozamot voltunk kénytelenek ígérni a dollárban jegyzett 30 éves kötvények vásárlóinak. Máshol akadozik a kötvényprogram: a szlovákok a hét elején inkább eredménytelennek nyilvánították esedékes, 15 éves futamidejű kötvénykibocsátásukat, mert a befektetők a vártnál kevesebb papírra lettek volna vevők, és a pénzük kölcsönadásáért többet – 5,3 százalékot – kértek, mint amennyit a pozsonyi kamara hajlandó lett volna megadni, azaz 5,1 százalékot. (Figyelem, a magyar és a szlovák hozamok közti különbséget a futamidő mellett csak részben magyarázza, hogy ott euró ban történik a kibocsátás!) Nem lehet eladni a kötvényeket, tehát mégis tombol a válság? Könnyen adná magát ez a következtetés, de nem gondolom a történteket bizonyító erejűnek. Ám ha a következő aukciók is ilyen eredmény(telenségg)el zárulnak, akkor nyugodtak azért nem lehetünk a jövőt illetően.

A részvénypiacon a minap már az volt a hír, hogy a két éve tartó szárnyalás után kicsit visszavettek a tőzsdézők, tehát itt már jó ideje nem az összeomlás irányítja a döntéseket. Hogy ellentmondásos a helyzet, arra jó példa az arany vagy az olaj, két kiemelt fontosságú nyersanyag árának alakulása az elmúlt években. Az arany évszázadok óta a vagyon biztonságba helyezésének eszköze, vagyis egyfajta menekülő pálya azoknak, akik megérzik a viharszagot a levegőben. Az elmúlt hónapok árfolyamai alapján gondolhatnánk, hogy nagy vihar lehet készülőben. Ami az olajat illeti, ha valóban bénult állapotban lenne a gazdaság, akkor a csökkenő olajigény miatt a kitermelőknek engedniük kellene az árakból. Elméletileg. De nem ezt tapasztaljuk.

A miértre adott válaszok közül kettőt emelünk ki: a krízisben alig megpörkölődött ázsiai országok, Kína és India egyre növekvő nyersanyagigényét, valamint a közel-keleti politikai status quo felborulását, a meghatározó olajkitermelő térségben keletkezett – igazából mindig is jelen lévő, de most az ingerküszöb szintjét elérően felerősödött – kockázatot. Ezek tehát felfelé húzzák, azaz eltérítik az árfolyamot. De nem hagyhatjuk ki a számításból azt sem, hogy egy elhúzódó válságra számítva kapaszkodik egyre feljebb az olaj, mint nyersanyagkincs ára. Olaj hiányában nem működik a gazdaság, megéri bespájzolni, mert bizonytalan időkben (úgy gazdaságilag, mint katonailag) mind nehezebbé vállhat a beszerzése. Az biztos, hogy e termék ára felértékelődik.

A kötvénypiaci befektetőket említettük már, ugyanakkor a pénzhez, tőkéhez jutás más csatornái a mai napig be vannak dugulva. A banki hitelezés, annak is a gazdasági növekedés szempontjából lényegesebb vállalati ága, még nem heverte ki a válságot. A fellendülést részben a portfóliók megtisztítása, vagyis a rossz hitelek kitakarítása gátolja, ami a gyógyulás elkerülhetetlen fázisa. De ennél összetettebb a probléma. Én azért megpróbálkozom a leegyszerűsítésével: a bankárok még mindig félnek hitelt adni, mert nem látják biztosítva a megtérülést. Amíg ez így lesz, a növekedés az egyik legerősebb motorját kénytelen nélkülözni.

Kevésbé tehetünk magabiztos kijelentéseket, amikor a foglalkoztatás alakulását tesszük vizsgálatunk tárgyává. Ha az utca emberét kérdezzük, bizonyosan valahol itt keresi a válság végének egyértelmű jelét: van-e munkahely és tisztes megélhetést biztosító fizetés. Kétségtelenül gyakorlatias megközelítés, amelynek helytállóságát kár volna elvitatni. Látjuk, halljuk, olvassuk a hírekben: szerte a világban sokan hangot is adnak ebbéli meggyőződésüknek. Itthon a közszolgálatban dolgozók, Dél-Euró pában ennél szélesebb társadalmi csoportok zúdítják a veszélyben érzett megélhetésük miatt haragjukat a kormányokra.

Kimondhatjuk tehát, hogy megszűnt a válság? Vagy épp ellenkezőleg, itt van, és itt is marad velünk még pár évig? Az információk egy csoportja az előbbit támasztja alá, más mutatók viszont kétséget ébresztenek. Ami tény, az atomkorszak legnagyobb gazdasági krízisét a pénzpiac okozta. Születtek jó és kevésbé jó döntések, hogy a jövőben ez ne fordulhasson elő. A hibákat azonban tökéletesen kiküszöbölni nem lehet – a piac már csak ilyen, kilengései mindig voltak és lesznek. A kormányoknak és az őket összefogó nemzetközi szervezeteknek az a dolguk, hogy a szabályozással a lehető legmaszszívabban fékezzék egy újabb buborék kialakulását, továbbá olyan monitoringrendszert építsenek ki, amelyik idejében bekapcsolja a piros lámpát, ha a kívánatosnál nagyobb kockázatok kezdenek felhalmozódni a pénzügyi rendszerben.

S hozzá kell szoknunk, hogy ami eddig magától értetődő volt, az ma már nem az. Technikailag akkor mondhatnánk ki a válság végét, amikor a hitelpiac visszatér a 2008 előtti aktivitáshoz. Ez viszont nem fog bekövetkezni. A hitelezők háromszor is megfontolják, mire adnak pénzt, a befektetők az első gyanús jelre kivonják invesztícióikat a kockázatossá váló térségekből – ha nem is ennyire letisztultan zajlanak majd a folyamatok, de a könnyen megszerezhető olcsó pénz világa egy időre leáldozott. Azt merészség volna állítani, hogy eljött a buborékfújók alkonya. De egy ideig tripla tüdőkapacitásra lesz szükségük, hogy felfújják az újabb lufit.