Érthető reakció lenne a takarékoskodók részéről, ha ezek után megszüntetnék itthoni lekötéseiket, és visszatérnének a hagyományos, párnacihás megoldáshoz, vagy ha maradt még hitük a pénzügyek iránt, akkor is csak az országhatárokon kívül lennének hajlandók pénzintézetet keresni. Ezt azonban több okból sem tanácsoljuk. Egyrészt amit az egyik kormány elvesz, egy másik visszaadhatja. Nyilván nem eredeti állapotukban – nemcsak az idő múlása miatt nehéz meg nem történtté tenni a pénztárak felszámolását, az intézményeknek maguknak is lett volna mit javítaniuk a tevékenységükön –, de nem adjuk fel a reményt, hogy egyszer majd újranyílnak a pénztárkapuk. Azt sem gondoljuk, hogy eztán az öngondoskodás minden formája megszűnt létezni, mert maradtak még lehetőségek az előretekintő polgárok számára. Aki nemcsak az államtól reméli nyugdíjas éveiben az ellátást, az ma is szerződhet egy önkéntes pénztárral, vagy elhelyezheti nyesz számlán a megtakarításait, és van más, rövidebb távú, de adókedvezménnyel megtámogatott konstrukció is. Aki pedig az egészsége felől akar megnyugodni, több egészségpénztár közül válogathat.

Az öngondoskodás a kormány diktálta korszellemmel ellentétben nem kizárólag a pénzügyi befektetők, spekulánsok meggazdagodásáról szól. Az ügyes biztosító persze hasznot is elér, máskülönben nem érné meg neki a pia con maradni. A haszonból azonban a tagok is kiveszik a részüket, amikor idős napjaikban a korábbi életszínvonalukat legalább megközelítő nívón élhetnek. Ez többnyire vágyálom marad azoknak, akik megelégszenek az állam által nyújtott szolgáltatásokkal, s nem gondoskodnak már fiatalon, de legkésőbb középkoruk idején saját megtakarításról.

Tegyük hozzá, sajnos ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg. Hiába a felismerés, a józan megfontolás, ha nincs miből félretenni. Márpedig ma az ország egy jelentős részén, mind a földrajzi, mind a társadalmi viszonyokat ideértve, felesleges befektetési számláról álmodozni, amikor a mindennapi megélhetésért kell keményen harcolni. A helyzetükön nem az öngondoskodás fog javítani, csak bízni lehet benne, hogy egyszer eljön annak is az ideje életükben. Ám ettől még az öngondoskodás nem úri huncutság. Nemcsak a budai hegyoldal villáiban veszik időnként szemügyre, hogyan áll a megtakarítás. A középosztály számára sem elérhetetlenek ezek a konstrukciók, anyagi helyzetük megengedi, hogy családi kasszától függően havi néhány ezer, vagy néhány tízezer forintot félretegyenek. Most persze sokan felhördülnek, hogy hol él a szerző, de legyünk annyira őszinték egymáshoz, hogy bevalljuk: nekik nem a szájuktól kellene elvonni a falatot, inkább csak nélkülözhető kiadásokról kellene lemondaniuk. Tisztában vagyok vele, hogy egy baráti vacsora vagy mozizás kihagyása nem szabadít fel boldogsághormonokat, de akinek tényleg fontos az öngondoskodás, az meg tudja hozni ezt az áldozatot – hogy húsz-harminc év múlva ne kelljen lemondani minderről.