Ahogy sikerült megegyezniük az eurózóna nagy tagországainak, hogy a folyamatosság reményében az olasz Mario Draghit ültetik az Európai Központi Bank (EKB) elnöki székébe – amely október végén ürül meg, amikor lejár a francia Jean-Claude Trichet nyolcéves mandátuma –, egy váratlan fordulat nyomán máris azzal foglalkozhatnak, kit jelölhetnének a Nemzetközi Valutaalap (IMF) élére –szintén abban bízván, hogy a politika ott sem változik. A tervezett és a váratlan váltás (ami egyelőre csak valószínűsíthető, hiszen Dominique Strauss-Kahn még nem mondott le, és ártatlannak vallja magát) felveti a kérdést: vajon a vezető személyiségeknek mekkora a szerepük e nemzetközi intézményekben, ahol a döntések testületiek, és jórészt a részvényesek befolyását, kompromisszumkészségét tükrözik? Másképpen: akadályozhatja-e a nemzetközi szervezetek munkáját, ha a csúcsukat átmeneti állapot jellemzi? Főleg egy ilyen, válsággal terhelt időben lehet ennek súlya.

Miután a német jegybank elnöke, Axel Weber furcsa körülmények között elállt jelölésétől az EKB élére, a berlini kormánynak olyan szakembert kellett keresnie – egyetértésben természetesen a franciákkal –, aki a folyamatosságot képviseli. S minthogy a német sajtó hónapokon át kételyeket fogalmazott meg a végül befutónak tűnő olasz jelölttel szemben, pusztán az eurózóna perifériáján tapasztalható feszültségek miatt, elemzők máris úgy gondolják, hogy Mario Draghinak „németebbnek kell lennie a németeknél”, hogy bizonyítsa rátermettségét, infláció elleni elkötelezettségét. Nem mintha Trichet munkásságát nem bírálták volna éppen német közgazdász körökben azt követően, hogy az EKB államkötvény-vásárlásokba kezdett az adósságválság enyhítésére. Ezzel a lépéssel egyébként Axel Weber sem értett egyet, de a német kormány alighanem igen.

Mario Draghi abban hozhat változást, ha másmilyen stílust honosít meg az EKB élén, mint elődje, ha hangsúlyai nem ugyanott lesznek, ahol Trichet-éi voltak. Ám ezzel együtt a döntéseket a kormányzótanács hozza, amelybe az eurózóna-tagállamok jegybankelnökei és az igazgatótanács tagjai kapnak helyet. S bár a kérdés ugyanaz az IMF esetében, ahol a döntések szintén nem egy kézben összpontosulnak, a kihívás alighanem nagyobb – Európából nézve. A kiváló szervező, kompromisszumkereső hírében álló, ragyogó elmének számító Dominique Strauss-Kahn új színt vitt a valutaalap életébe. Az intézményt érzékenyebbé tette a szociális kérdések iránt, s az európai integráció híveként, az európai problémák szakértőjeként terelte az IMF figyelmét az eurózóna belső válsága, s annak megoldása felé.

A politika világa persze kegyetlen: miközben Jean-Claude Juncker, az eurócsoport luxemburgi elnöke hétfő éjjel arról beszélt Brüsszelben, mennyire nem gondolja helyénvalónak az utódról máris kibontakozott vitát, a nevek emlegetése megkezdődött. Európa egységesnek látszik, hogy a sok évtizedes hagyomány ne szakadjon meg, vagyis a vezérigazgató az öreg kontinensről utazzék Washingtonba. A világgazdasági erőviszonyok, s ezzel együtt a valutaalap kvótarendszerének változása nyomán azonban a feltörekvő hatalmak is szót kérhetnek. S ha sikerrel járnak, nagyon is kérdéses, vajon Dominique Strauss-Kahn utóda éppúgy megérti- és támogatja-e az európai válságkezelés folyamatát.

Draghi és az olasz csoda

A meglepő tényt, hogy egy olasz kerülhet az EKB élére, valóságos csodának nevezi a La Repubblica című olasz lap, amely szerint három tényező játszhatott fontos szerepet az európai nagyok döntésében. Az olasz jegybank vitathatatlan évszázados tekintélye, függetlensége mellett a jelenlegi elnök, Mario Draghi szakmai tapasztalata, tudományos múltja és pragmatizmusa, valamint Giulio Tremonti pénzügyminiszter kétségbevonhatatlan európai befolyása. A 63 éves, középosztályból származó pénzügyi szakember a római La Sapienza egyetemen a keynesista Federico Caffé tanítványa volt, majd az amerikai MIT (Massachusetts Institute of Technology) diákja lett, ahol a Nobel-díjas Franco Modigliani szellemi irányítása mellett az első olaszként szerzett doktori címet. Akik jól ismerik, azt mondják, Keynes követőjének tekinthető, de MIT módra. Egy biztos, neveltetése, szülei korai elvesztése és iskolai tanulmányai nyomán elemzéseinek, mondandójának központi eleme az emberi tőke és az oktatás fontossága. Pályafutásának mára gyenge pontjává vált az a néhány év, amelyet a Goldman Sachs befektetési banknál dolgozott végig, viszont így a magánszektorban is eltöltött némi időt, ami nem haszontalan kiegészítése az akadémiai és kormányzati tevékenységnek. Igazán persze nemcsak olasz jegybankelnöki teljesítményével hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy a kilencvenes években kincstárügyi miniszterként az államadósság, a deficit és az infláció ellen lépett fel hatékonyan, s vitte be Itáliát az eurózónába. (Brüsszeli tudósítónktól)

Mario Draghi