A drágulás jelei itthon is mutatkoznak, még pedig egyre kellemetlenebb mértékben és eloszlásban: az alapélelmiszerek ára nő a leggyorsabban. A tartós túlkereslet oka, hogy az emberiség létszáma rohamosan nő, enni pedig mindenki akar. És szerencsére egyre többen meg is tudják fizetni az élelmiszert. Ezzel együtt, ha a világ ehető javakban gazdagabb része nem akarja kitenni magát egy tömeges éhségnépvándorlás összes kellemetlen hatásának, akkor áldoznia kell arra, hogy az élelem odakerüljön, ahol nincs vagy kevés van. Ez a helyzet minden korábbinál nagyobb üzleti teret nyit a potenciális élelmiszer-termelők számára.

Magyarország földterülete bőségre ad lehetőséget

Úgy vélhetnénk, hogy különleges élelmiszer-termelési adottságaink –hazánk területének bő négyötöde alkalmas valamilyen gazdálkodásra – ismeretében az állami gazdaságszervezés izgalomtól kipirult arccal, ingujját feltűrve keresi ezen kereslet kihasználásának legoptimálisabb lehetőségeit. Kutatja például a leghatékonyabb alapanyag-tömegtermelés, illetve az ahhoz kapcsolódó ipari feldolgozás korszerűsítésének és bővítésének támogatási forrásait, netán a termelőket az erőteljesebb közös piaci szereplés érdekében e kapacitások közös kihasználására szervezi egybe. Erről azonban szó sincs. A mi kormányzatunk hosszú távú elképzelései között ilyesmi nem szerepel, helyette egy atomizált, családinak nevezett termelési modellben gondolkodik, amely a nemzetközi verseny helyett a helybeli értékesítésben találja majd meg boldogulását. Erről a rendről azt gondolja a mi agrárvezetésünk, hogy a környezettel barátságosabb, mint a modern szántóföldi vagy állattartó technológia, ezért az abban termő áru („az egészséges tanyasi élelmiszer”) is jobban eladható, mint a világot uraló tömegtermék. Ehhez még ráadásul állítólag úgynevezett degresszív szabályozást is rendelnek majd, amiben a nagyobb gazdaságok kevesebb támogatást kapnak, mint a kicsik.

Addig kéne felébredni, amíg nem késő. A növekvő létszámú emberiség (benne a magyar tömegfogyasztó) egyre kevésbé lesz finnyás, ha ennivalóügyben kell majd döntenie. Az új típusú (mennyiségi) versenyben az olyan békés kis bioszigetnek, mint amilyennek a mi jövőbeli vidékünket a jelenlegi kormányhatalom elképzeli, nem nagyon lesz keresnivalója. Mondhatjuk persze, hogy a fenyegető hiányban az önellátás is reális cél. De akkor a nagyjából kétszázezer üzleti célú agrárvállalkozás elé oda kell állni és azt mondani, éljetek meg a piacotokon, ahogy tudtok, nekünk ti nem vagytok kedvesek – mi az agrártámogatások százmilliárdjait másra akarjuk költeni. Egy előre látható folyamatban ez lesz a könnyebbik feladat. A nehezebbmunka annak ígérkezik, amikor a fogyasztónak kell majd elmagyarázni, miért is kell neki egy páratlan agráradottságú országban mindenért többet fizetnie, mint akár csak szomszédaink boltjaiban.