Ahogyan az első Orbán-csomagban is a második volt a legérdekesebb, úgy a másodikban a harmadik az – ez volt a Széll Kálmán Terv után írt cikkem utolsó mondata. Nyugodtan folytathatom innen, mert előbb tudtuk meg, mint gondoltuk.

A Fidesz egy szót sem szólt a hatalomra lépése nyomán a 29 pontos programjában a nyugdíjrendszer szigorításáról és a magán-nyugdíjpénztári befizetések kényszerállamosításáról, majd az önkormányzati választások megnyerése után ez lett gazdaságpolitikájának fundamentuma. Most újra megtudhattuk a második program után két hónappal, hogy van itt még egy apróság. Tulajdonképpen szóra sem érdemes az egész. A vállalkozásokat körbefonó adminisztrációs terhek csökkentésének mindenki által csak támogatható ígéretébe belecsomagoltak egy kis meglepetést a magyar munkavállalóknak.

Lehet csűrni-csavarni, de minek?A program egyértelmű: a magyar munkavállalók tömegeinek eztán többet kell majd dolgozniuk ahhoz, hogy ugyanazt a pénzt hazavihessék, mint eddig. Viszont „rugalmasabban” lehet majd őket foglalkoztatni és egyszerűbben elküldeni. Ennek a részletei ugyan még nem ismertek, így a córesz mértéke is változhat, de az irány egyértelmű, és a kormány annál nagyobbra szokta bontani a vitorlát, minél nagyobb az ellenszél.

Nincs ebben semmi meglepő, maximum némileg az egyéves, szabadságharcként bemutatott gazdaságpolitika bakugrásai azok, de ez legalább hozzászoktatott bennünket a bejelentések azonnali sikeres dekódolásához. Nagyon nagy a kísértés, hogy az ember a saját politikai élet-halál harcát az országéval azonosító Matolcsy György aktuá lis beszédével foglalkozzon, de hiába születik meg és válik kiforrott előadóvá a szemünk előtt a magyar humor egy új klasszi kusa, nincs miért nevetnünk, még akkor sem, ha ez egyre inkább olyan, mintha a dumaszínházban ülnénk. Az IMF egész világ által csodált és az ország méltóságát visszaállító kipaterolása ugyanis semmiség ahhoz képest, ahogyan eztán a dolgozót lehet majd kipaterolni a munkahelyéről.

A röhejes tálalás ellenére a Széll Kálmán Terv „kiegészítése” világosan mutatja a kormány kijózanodását, és azt, hogy a másnaposságát már a régi receptekkel akarja elmulasztani. Ugyanazokra a gazdaságpolitikai alapkérdésekre kell választ keresnie, mint az elmúlt húsz év kormányainak, és válaszai egyre inkább kezdenek hasonlítani arra, amit azok tettek, próbáltak tenni vagy nem mertek megtenni. A mondatok nagyon mások, de a tartalmuk nagyon is hasonló. Tisztára, mintha az IMF diktálná a tennivalókat, vagy éppen Bokros, miközben a háttérben Oszkó számol. Csak akkor több lenne a logikai összefüggés az elmúlt egy év gazdaságpolitikai céljai és eszközei között.

Olyan szociális és nyugdíjrendszert működtet az ország, amelynek költségeit képtelen kitermelni a gazdaság. Az elvetélt vagy éppen biztató kísérletek ellenére ezen az akár kádárinak is tekinthető örökségen nem sikerült gyökeresen változtatni. Sem a gazdaságunkat nem voltunk képesek a jóléti rendszerünkhöz növeszteni, sem a jóléti rendszerünket a gazdaságunkhoz zsugorítani. A rendszerváltás óta két esetben kényszerült rá az ország, hogy ezt megpróbálja. Mindkétszer a koraszülött jóléti állam finanszírozásának lehetetlenné válása kényszerítette ki ezt.

Az elsőre volt egy aránylag gyors és kerek válasz a Bokros-csomag. A második már egy világgazdasági válság nyomán és ebből fakadóan hatalmas gazdasági visszaeséssel és munkanélküliség-növekedéssel súlyosbított alaphelyzetben állt elő, amikor a válság hatásai önmagukban is nagyobb csapást mértek a társadalomra, mint egy szimpla kiigazítás. Így gyors, akárcsak korlátozottan fájdalommentes, de hatékony választ is nehezebb volt (lett volna) adni, mint a Bokros-csomag idején.

Megvolt a történelmi pillanat ahhoz, hogy bevalljuk és elhiggyük egymásnak, hogy nem egyszerűen egymegszorításokkal járó kiigazításra van szükség. Az már kevés. Nem csupán a kátyúból kell kirángatni a szekeret, mert a baj már nem a kátyúval, hanem az úttal van. A megszorítok-kiengedek ciklusú gazdaságpolitikának egyre drágább és fájdalmasabb a kiigazító része, miközben egyre rövidebb és élvezhetetlenebb a kiengedő szakasza. Olyan ez, mint a rosszul sikerülő fogyókúrák: a mind szörnyűbb koplalásokat mind rövidebb zabálások követik.

Az újabb gazdasági kényszerhelyzet azonban eddig nem párosult kedvező politikai csillagállással. Valami mindig hiányzott. A Bajnai-kabinetnek megvolt a belátása a szükséges lépések megtételére, de magát válságkezelő kormánynak tartva már kevesellte a politikai felhatalmazását ahhoz, hogy az első csomagja után a választásokig hátralévő időben újabb, távlatosabb hatású lépéseket hajtson végre. Lényegében ügyvivő kormánnyá minősítette magát, amire megvolt az oka, de ettől még most hiányzik ez a szűk egy év –különösen úgy, hogy az Orbán-kormánynak nagyjából ugyanennyi időbe telt, amíg úgy-ahogy kikeveredett a sajátos és drága magyar zsák út kereséséből. Az új kormánynak kétségkívül megvolt a politikai felhatalmazása, eddig viszont hiányzott a belátása és/vagy a bátorsága a tartós eredménnyel kecsegtető, de rövid távon negatívan ható döntések meghozásához.

A kényszer a belátást és valamelyest a bátorságot meghozta, ami azonban még nem párosult az őszinteséggel. Csomagol, ahelyett, hogy megmondaná az igazságot. Például azt, mitől is lehet itt tartósan sokkal több olyan állás, amelynek a bérét nem az állam fizeti. Ha a magyar gazdaság fenntartható növekedése alapvetően a világgazdasági munkamegosztásban megszerzett pozíciónktól függ, akkor kis országként abban az esetben remélhetünk többet, ha versenyképesebbek, vonzóbbak vagyunk másoknál. Gyorsan például úgy lehetünk vonzóbbak, ha olcsóbbá tesszük a magyar munkaerőt.

A kormány a versenyképesség növelésének arra az útjára lép, amikor a tőkének enged többet kipréselni a munkásból ugyanannyiért. Ettől a már meglévő álláshelyek száma csökkenhet, hiszen a munkáltatóknak nem lesz szükségük ennyi dolgozóra ugyanannak a munkának az elvégzéséhez. Ha viszont olcsóbb a munkaerő, akkor a meglévő vállalkozások versenyképesebbé válhatnak, a kis- és nagytőke számára pedig érdemesebb lesz új vállalkozást alapítani itt. Na, egyelőre ebből a termelésbővülésből remél több állást Matolcsy.

A válság óta utcára került emberek többségének a munkaereje piacképes, csak az a kérdés, hogy van-e aki újra megvegye és milyen áron. De az ő álláshoz juttatásukkal még csak ott tartanánk, ahol a válság előtt, és foglalkoztatásbanmár akkor sem álltunk fényesen. A kérdés sokkal inkább az, hogy az álláshoz már a válság előtt sem nagyon jutók kellenek-e a tőkének, ha az valamivel olcsóbbanmegszerezheti amunkaerejüket. Ez az az út-e, amely a magyar gazdaság felemelkedéséhez vezet?

Modernizációs programnak éppen nem mondanám, de legalább pontosan tudhatjuk, kik fizetik meg az árát. Azok, akiknek ma van állása. Rájuk rak terheket a kormány annak reményében, hogy így másoknak sem neki kell majd kenyeret adni. A tőkevonzásnak, állásteremtésnek, társadalmi modernizációnak vannak jobb eszközei ennél (például oktatás, kutatás-fejlesztés, innováció, zöldgazdaság). Nem állíthatjuk, hogy a Fidesz ezeket nem ismeri vagy egyiket-másikat ne akarná alkalmazni. De a legjobb utak a leghosszab bak és legrögösebbek is egyben. A kormány még csak melegít ehhez a hoszszútávfutáshoz, de addig is szeretne bezsebelni egy sprintgyőzelmet.

Dolgozz többet, érd be kevesebbel, mert egyelőre csak így van esélyünk arra, hogy megtartsuk, amink maradt, és akkor talán később még lehet többünk is – ez lenne a kormány ajánlata, ha Orbán Viktor értelmét látná egy, a választási győzelmen túli politikai felhatalmazást adó társadalmi paktum megkötésének. A Bajnai-kormány már nem érzett ehhez elég politikai felhatalmazást, az Orbán-kormány pedig túl sokat érez ahhoz, hogy ilyenre szüksége legyen. És túlságosan súlytalannak tartja a munkaadók és munkavállalók képviselőit ahhoz, hogy érdemes legyen velük kiegyezni. Most a kormány a tőkének tesz engedményt azt remélve, hogy ennek tartósan több állás lesz az eredménye.

Nem tudom, egészen pontosan így gondolta-e a munkaalapú gazdaságot Kontur Pál, amikor 2004-ben ezt jelképezendő átnyújtott egy villáskulcsot Orbán Viktornak, aki megbízta őt a Fidesz munkástagozatának megszervezésével. Autószerelőként tudhatta, hogy a villáskulcs sem veszélytelen szerszám: mindig lehet vele még egyet húzni a srófon. Ha pedig egyszer valakinek a kezébe adta, ne lepődjön meg, ha használja is. Orbán a balosból áttette a jobbkezébe, a tőkéstagozat meg megmondta, mire kell használni.

FOTÓ: SZABÓ BARNABÁS