A kilencvenes évek elején éppen interjút készítettem vele Gellért szállóbeli irodájában, ahol egy francia cég hazai irodájának vezetőjeként dolgozott, amikor csöngött a telefon. – Csak egy pillanat – bólintott felém bocsánatkérően. – Yes, yes – helyeselt a láthatatlan beszélgetőtársnak, először elsápadt, azután lángba borult az arca. – Sajnálom, de be kell fejeznünk – mondta a kagylót letéve –, de muszáj beszélnem a családommal. Állást kaptam az EBRD-ben, Londonban

Ennek két évtizede. Akkor alakult a ma már 61 ország tulajdonában lévő Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank. Ide hívták a gépészmérnök végzettségű, a gazdaságban már a rendszerváltozást megelőző egy-két évben „rendszert váltott” ifjú törökök csapatának egyik tagját: Reiniger Pétert. A hazai elektronikai ipar fejlesztéséért felelős minisztériumi tisztségviselőként sokat dolgozott együtt a Világbank munkatársaival. Ezek egyike szólt neki, hogy alakulóban van egy nemzetközi pénzintézet, mely közös álmuk megvalósítására – a volt szocialista országokban a demokrácia megteremtése, a piacgazdaság kialakítása – szerveződik.

– Péter elkötelezettsége a bankban legendás. Hihetetlen teljesítményre képes, tempóját úgy érzékeltetném: „nyolc nap alatt a régió körül” – jellemezte Thomas Mirow, az intézmény elnöke búcsúbeszédében húsz év múltán kollégája elszántságát a közismert Verne-regény címére utalva. Hogy miért döntött mégis úgy, hogy nyugdíjba megy, arra a válasza az, amit Mirko Cvetkovicnak, a szerb kormányfőnek adott ugyanerre a kérdésére: „Akkor kell menni, amikor azt kérdezik az embertől, miért megy, és nem akkor, amikor azt, hogy miért van még itt.”

Reiniger karrierje – nemzetközi mércével mérve is – szokatlan gyorsaságú volt: a magyar befektetésekkel foglalkozó csapat munkatársaként kezdett, s hamarosan a stáb vezetője lett.

– A kelet-európaiak hozták a régió történelmi tapasztalatait, kultúrájának ismeretét – emlékszik vissza a kezdetekre –, a Nyugatról jöttek, a Harvardon vagy az Inseaden végzett szakemberek pedig a pénzintézeti tudást. Ami közös volt: mindnyájan azt kerestük, hogyan lehet egy forradalommal felérő társadalmi, gazdasági átalakulást a legjobban segíteni.

Még nem volt öt éve a banknál, amikor kinevezték az ipari-kereskedelmi csoport vezetőjének. Reinigernek szívügye a telefónia, meggyőződése, hogy a kommunikáció, a kapcsolat a demokrácia alapköve. Ez volt az az időszak, amikor az EBRD részvételével privatizálták először a magyar, majd a lengyel és a litván telefontársaságot, és mindennapos használati eszközzé vált a mobiltelefon. Legalább ilyen léptékű program azonban a térség pazarló és környezetszennyező energiatermelésének és -felhasználásának átalakítása is. Arra a legbüszkébb, hogy részt vett a Baku–Tbiliszi–Ceyhan-olajvezeték fi nanszírozásának megszervezésében, amely a Kaszpi-tenger vidékéről indul, és ma egyik bázisa Európa energiaellátásának.

2007-ben ismét egy területi alapon szervezett csoport – a Közép- és Dél-Euró pa 15 országában működő hálózat – vezetője lett. Aktív szerepet játszott az EBRD törökországi befektetéseinek előkészítésében. Legfrissebb fejleményként pedig amellett érvel, hogy a bank vegyen részt Egyiptom átalakulásában. – Remekül tudta érvényesíteni az EBRD sajátos küldetését – erre vezeti vissza a gyors karriert egyik volt munkatársa – empatikus, segítő, hasznos tanácsadó, de ha kell, kíméletlen bankár. Ráadásul gondosan ügyelt az összeférhetetlenségi szabályokra, az átláthatóságra, és a részrehajlás árnyéka sem vetülhetett rá.

Az EBRD első munkája Magyarországon a Petőfi Nyomda fejlesztése volt. Itt is érvényesült a bank filozófiája: nem pusztán egy – feltételezetten – nyereséget hozó üzletről volt szó, hanem a tervgazdaságban elhanyagolhatónak tartott szempont, a csomagolástechnika szerepének a tudatosításáról. Ezt a projektet ma már esettanulmányként oktatják a Harvardon. – Ahhoz, hogy a bank finanszírozóként beszálljon egy tranzakcióba, az ügyletnek három feltételt kell teljesítenie –magyarázza Reiniger –, olyan pluszt adjon a befektetett pénz mellett, amit a piaci finanszírozás nem tud nyújtani, biztos legyen a megtérülés, ugyanakkor segítse a piacgazdasági átmenetet.

Ezeknek az elveknek érvényesüléséhez pénzügyi és szervezési innovációk egész sorát kellett kitalálni és alkalmazni. Legemlékezetesebb munkái közt elsőként a Matávnál alkalmazott, előprivatizációs, konvertálható hitelt említi. Ennek lényege, hogy a privatizációra kijelölt állami céget vonzó felvásárlási célponttá teszik, az invesztíció fejében pedig résztulajdonosai lesznek a vállalkozásnak. Eladáskor a vételárból kapják meg a tulajdonosi hányadnak megfelelő összeget, vagy a befektető a tulajdonrészt rész vénnyé konvertálja.

A General Motors Magyarországra hozatalának jelentőségét – ennek a tranzakciónak a finanszírozása is az ő nevéhez fűződik – abban látja, hogy az autógyártás révén egy teljesen újfajta termelési kultúra jött létre a régióban.

A magyarországi autópálya-beruházásoknál kezdték el alkalmazni a magánszféra és az állami szerepvállalás együttműködését. A cél a legkorszerűbb menedzsmenttechnikák meghonosítása volt a közszférában. Ugyanakkor ehhez a módszerhez fűződik kevés kudarcainak egyike is: úgy gondolták, hogy ezzel a befektetési eszközzel az egészségügy reformja, szerkezeti átalakítása is felgyorsítható, ezért szállt be a bank a Hospinvestbe, amely – mint emlékezetes – több városban működtetésbe vette az egészségügyi intézményeket. Az egészségügyben soha nem játszott komoly szerepet a bank, ez volt az első (és talán az utolsó) ilyen kísérletük. Nem számoltak azzal, hogy éles politikai viták kereszttüzébe kerül a vállalkozás – de lehet, hogy mindez még annak az illúziónak a része volt, hogy a piacgazdaságra való áttérés sima, mindenki által támogatott folyamat lesz.

– Hiszen annyira nyilvánvalóak – állítja Reiniger ma is – a demokrácia és a piacgazdaság előnyei a diktatúrával és az állami tulajdonon alapuló tervutasításos irányítással szemben...

Arra a megjegyzésre, hogy egyre többen vitatják a régióban, különösen Magyarországon az állam kivonulását a gazdaságból, a társadalom liberalizálását, példaként hozva Kína sikereit, Reiniger csak a fejét ingatja. Szerinte Magyarország és a térség többi országa is kicsi, nyitott gazdaság, amelyek gazdasági teljesítőképessége, versenyképessége, exportpotenciálja sokszorosára nőtt az elmúlt két évtizedben, éppen a külföldről jött tőkebefektetések révén. Az átalakulás sikerének bizonyítékaként említi, hogy mind több „multi” nő fel a térségben. Ezek térnyerését – köztük van az OTP, a TriGánit vagy a Mol – az EBRD is támogatta, mert ez segíti a regionális együttműködést és az eredményesnek bizonyult módszerek átültetését. – Jobban működő modellt, mint a demokrácia és a piacgazdaság, nem ismerek – ennél részletesebben nem hajlandó kifejteni a véleményét az „új gazdasági, társadalmi modell, a nem konvencionális közgazdaságtan” esélyeiről.

Az átalakulási folyamatnak voltak vesztesei, ezzel ő is tisztában van, búcsúbeszédében éppen ez volt az egyik veszély, amire felhívta a figyelmet. A bankon belül is folyik egy vita arról, mikor érkezik el az idő, amikor az EBRD-nek már nem lesz feladata a közép-európai térségben. Ennek megállapításához nem elég végigsétálni Budapest vagy Varsó utcáin, meg kell nézni a helyzetet a vidéki településeken is. A másik figyelmezetés, amit utódainak hagyott: soha ne tévesszék szem elől: az átalakulás az emberekért történik. Lassan felnő az első szabadon született generáció, amely ízelítőt sem kapott a diktatúrákból. Ha ők elkeseredettek lesznek, mert nincs esélyük megfelelő képzésre, munkára, az alááshatja az egész demokratizálási folyamatot. – A jobbratolódásnak, a társadalmi szétzilálódásnak már vannak fenyegető jelei nemcsak a Nyugat-Balkánon vagy Kelet-Európában, hanem a stabilnak gondolt országok némelyikében is – teszi hozzá diplomatikusan. A tehetségesebbek, képzettebbek, mozgékonyabbak közül pedig mind többen a régión kívül keresik a boldogulás útját.

Eddig sikertörténet volt a térség átalakulása, jó lenne, ha az is maradna –hivatkozik a nemrég megkapott Karel Kramár-emlékéremre, a legrangosabb cseh állami kitüntetésre, amivel a régió fejlesztéséért végzett munkáját ismerték el. – Én ezt a kitüntetést, azzal vettem át, hogy a bank elmúlt húszévi munkájának, és nem nekem szól – jelzi ismét, hogy csapatmunkás. A csapat pedig a jelek szerint még igényt tart rá: az első elnökhelyettes tanácsadója, és több, a bank által résztulajdonolt vállalkozás igazgatóságának tagja marad. Emellett most a térség fiatal zenei tehetségeinek bemutatkozását szervezi a bank 300 fős auditóriumában és filmvetítéseket az intézmény munkatársainak. – A Márványember szerintem többet mond el a régióról, mint egy egyhetes történelmi kurzus – utal a szenvedélyes koncert- és színházlátogató arra, hogy a kultúrának igenis van gyakorlati haszna.

A feladatok még átmenetileg, a család viszont egészen Londonhoz köti, hiszen a gyerekei már itt gyökereztek meg. A magyarországi barátságok megmaradtak, hiszen a legszorosabb kötelékek fiatalkorban születnek, ám azzal semmi nem vetekedhet, hogy az unokái 15 perc sétatávolságban laknak. No meg nem lebecsülendő vonzerő a Chelsea FC sem, amelynek, ha lehet – bérletesként, lelkes szurkolóként –, egy mérkőzését sem hagyja ki.