Az újságíró nyitott zsebbel jár?
– Az üzleti életben megvannak a fogások arra – fűzi tovább a válaszát –, hogy a zsurnalisztát „elkényeztessék”, de ez nem pénzes borítékok formájában történik, hanem szakmainak álcázott utaztatásokkal, alkalomhoz illő ajándékokkal, illetve „tesztüzemre” az újságíró rendelkezésére bocsátott eszközökkel, amelyek aztán huzamosabb ideig a sajtómunkásnál maradnak. Főleg a számítástechnikával, mobil technológiával foglalkozó iparágak próbálnak – mivel adottsá gaik miatt erre a leginkább alkalmasak – utóbbi módon jó kapcsolatot fenntartani az újságírókkal. Ennek különböző módozatai vannak: lehet célja az, hogy a technikai újdonsággal megismertessék a hírlapírót, és adott esetben valamilyen haszonszerzés – például a kedvező színben való feltüntetés – is motiválhatja a céget.
– Abban biztos vagyok – állítja a magát megnevezni nem kívánó pénzügyi befektető –, hogy egy ízig-vérig korrupt kapcsolat nem tud huzamosabb ideigműködni, előbb-utóbb úgyis kiderül, mi áll a háttérben. Vagy a lapnál, vagy a cég konkurensei körében, és ennek következményeit sem a sajtótermék vezetősége, sem az érintett vállalat menedzsmentje nem vállalja szívesen. Ez ugyanis stigmaként rajta marad a szereplőkön.
Megvan egyébként a közvetett módja is annak, hogy az információszerzésen túl, más érdekeltségeket is szem előtt tartva ápolja a kapcsolatot az újságíró és a területéhez tartozó vállalat. A magyar sajtóban legendák keringenek olyan újságírókról, akik a munkájuk során kiépült kapcsolatrendszerüket felhasználva, arra alapozva működtetnek saját vállalkozást marketing- és PR-területen. Ennek etikai megítélése változó a szakmában, folyosói beszélgetéseken inkább elíté lően beszélnek róla, hivatalosan viszont visszafogottabbak a vélemények. Aztán vannak azok az újságírók, akik a pénz- vagy részvénypiacon hasznosítják az újságírói tevékenységük során beszerzett, s az olvasókkal nem mindig megosztott információkat. Ez már problematikusabb, hiszen ráillik a bennfentes információval való kereskedés vádja, ám emiatt kirobbant sajtóetikai vagy más eljárásról is nagyon ritkán lehet hallani.
Emlékezetes, nagy nyilvánosságot kapott ügy – amelyben újságírók is érintettek voltak – az utóbbi két évtizedben a Postabank VIP-listája volt. A Princz Gábor irányította pénzintézet a kilencvenes évek közepén a „mezei” ügyfélnél jóval kedvezőbb kamatokat kínált „kiemelt” partnereinek, akik között szerkesztők is megtalálhatóak voltak. Ha nem is teljesen ebben a konstrukcióban, de szintén volt újságíró szereplője a Kulcsár Attila-féle K & H bankbotránynak. Mindkét esetben privilegizált helyzetben voltak a sajtószakmát képviselők, akik anyagi előnyben részesültek. S bár ez a helyzet visszavezethető volt a társadalmi státuszukra is (a szakma csúcsán lévők otthonosan mozognak az üzleti és politika élet elitjében), nehéz eloszlatni a gyanút, hogy valamilyen módon meghálálják a különleges bánásmódot. A két bankbotrány közt egyébként különbséget kell tenni, mivel a K&H Bank esetében a korábbi gyanú szerint sikkasztás útján szerzett pénzeket osztottak vissza a kiemelt ügyfeleknek, míg a Postabanknál rendkívül kedvezményes kamattal jutottak hitelhez a „szerencsések”.
Egy biztos, a sajtó egyik feladata lenne, hogy őrködjön a társadalom etikai normái felett, márpedig ezekkel az esetekkel nem erősítette meg a hitet, hogy ezt a feladatot becsülettel képes ellátni.
