Mégis, a kétharmados többség birtokában, a világválság után átrendeződő nemzetközi erőviszonyok és kiútkeresések közepette páratlan, talán csak a rendszerváltáshoz mérhető alkalom nyílt a kormány előtt, hogy krónikus gazdasági problémáinkat felszámolja és egy olyan pályára állítsa a magyar gazdaságot, amely a fejlett országok közé viszi.

A mögöttünk hagyott tíz hónap nyilván kevés ahhoz, hogy az új kabinet gazdaságpolitikájának eredményei a maguk teljességében megmutatkozzanak. Arra viszont elégséges lehet, hogy megállapítsuk, milyen irányba indult el az új kormány és mi várható a következő egy-két esztendőben a költségvetési egyensúly és a gazdasági növekedés területén.

A legutóbbi statisztikai közlemények alapján úgy tűnik, hogy a tavalyi évre kitűzött 3,8 százalékos hiánycélt mintegy 0,3-0,5 százalékkal túllépjük. A tavalyi harmadik negyedév ígéretes fogyasztási és beruházási számai után az év egészét tekintve már sokkal lehangolóbb a kép: –2,1 és –5,6 százalék. Az 1,2 százalékos gazdasági növekedést alapvetően az export dinamikus növekedése biztosította. Erre azonban hosszú távú növekedést nem lehet alapozni, mert a várakozások könnyen semmivé válhatnak, például a kínai gazdaság lassúbb növekedése esetén. Hogy mennyire törékeny a fellendülés, azt mutatja az építőipar tartós gyengélkedése, amelynek tavaly tíz százalékkal csökkent a termelési értéke, holott ennek a szektornak kellene élen járnia.

A költségvetés az első két hónapban elérte az egész évre előirányzott deficitjének 80 százalékát, ami még nem jelenti azt, hogy nem teljesülhet az éves hiánycél, mert több komoly bevétel csak az év hátralévő időszakában folyik be a büdzsébe, de a jel ettől függetlenül figyelmeztető. Annál is inkább, mert a kormány máris 250 milliárd Ft költségvetési zárolást rendelt el az éppen csak elindult költségvetési évben. A munkanélküliek száma 2,2 százalékkal nőtt az év első két hónapjában, igaz, eközben egy százalékkal nőtt a foglalkoztatás is. De érdemes megemlíteni, hogy több mint 50 ezer fővel csökkent az év elején a közmunkások tábora és előreláthatóan csak a második, vagy a harmadik negyedévben sikerül majd pótolni a számukat.

A göngyölt munkanélküliség tovább emelkedett az amúgy is rekordmagasságú 11,2 százalékos értékről 11,5-re. A Fidesz–KDNP-kormány három alapvető célt tűzött ki a gazdaságpolitika számára: 1. nem csökkenti a szociális és jóléti kiadásokat (tehát nem rak újabb terheket az emberek vállára), 2. nem alkalmaz általános restrikciós gazdaságpolitikát (mert a visszafogás a növekedés feltételeit rontja), 3. jelentős adócsökkentést hajt végre (hogy beinduljon a gazdasági növekedés). Ezt a három célt azonban egyidejűleg képtelenség teljesíteni, mert ez olyan, mint a lehetetlen hármasság tétele a nemzetközi gazdaságtanban. Vagy külső források bevonására, vagy a hiánycélok fellazítására van szükség annak érdekében, hogy az elképzelések teljesülhessenek.

Elsőként ezért az Orbán-kormány megpróbálta a mozgásterét tágítani azzal, hogy a 2010-es 3,8 és a 2011-es háromszázalékos hiánycélokat felsrófolja. A görög válság és a bizonytalan világgazdasági helyzet miatt azonban az unió nem egyezett bele a fellazításba. Így fordult a különadókhoz és a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások államosításához a gazdasági kabinet. Átmenetileg ezzel megoldotta ugyan a finanszírozási problémát, de hosszabb távra a bevezetett intézkedések nem jelentenek sem a makroegyensúly, sem az adott területek számára megnyugtató megoldást. Az alapellentmondás ugyanis az, hogy a kormány tartós költségvetési bevételcsökkenést (adócsökkentés) átmeneti bevételi elemek segítségével ellentételez, ami nem felel meg a fenntarthatóság elvének és az érvényes elszámolási szabályok szerint ezáltal a költségvetés strukturális hiánya éppenhogy nem csökken, hanem növekszik. Ráadásul a különadókkal sújtott területek erőfölényes piaci helyzete nem változik, a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével pedig nem lesz automatikusan fenntarthatóvá az állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszer. Következésképpen éppen ezen átmeneti jellegű megoldásoknak köszönhetően kellett az országnak több alkalommal is elszenvednie a hitelminősítők leértékeléseit.

A szokatlan és néha meghökkentő intézkedések ellenére az Orbán-kabinet gazdaságpolitikája egyáltalán nem új és ismeretlen. A kínálati gazdaságtan 20-30 évvel ezelőtt divatos tézisét, az úgynevezett Laffer-görbe összefüggést porolta le a nemzetgazdasági tárca és tette meg irányadó elméletévé. Jelentősen csökkenteni kell az adókat és ennek révén növekszik a gazdasági aktivitás, a versenyképesség, s az így előálló gazdasági növekedés majd kitermeli az adókulcsok csökkenése miatti költségvetési bevételkiesést. Tény, hogy ez a politika pofonegyszerű és könnyen alkalmazható. Csupán egy apró baj van vele, hogy eddig még soha, sehol nem bizonyította érvényességét. A nemzetgazdasági miniszter ugyan már maga előtt látta a 4-6 százalékos növekedési ütemet az elkövetkező évekre a társasági és a személyi jövedelemadó mérséklésének eredményeként, de valószínű, hogy mindez inkább látomás, nem a realitás, hanem a vágyak szintjén.

A gazdasági vezetés egyik leginkább kritizálható döntése az egykulcsos szja bevezetése volt. Ez mind mikro-, mind makrogazdasági szempontból súlyos károkat okozott – és fog is még okozni. Az egységes 16 százalékos kulcs alkalmazása miatt a költségvetés mintegy 320–360 milliárd Ft bevételtől esett el (körülbelül annyitól, mint amennyit a különadók hoznak). Az adócsökkentés kedvezményezettjei elsődlegesen a magas jövedelműek csoportja. A hatástanulmányok kimutatták, hogy a 9. és a 10. jövedelmi tizedbe tartozók realizálják az adócsökkentés túlnyomó többségét. A kétszázezer forintos átlagbér alatt keresők, gyereket (már) nem nevelők nemhogy nem részesülnek az adócsökkentés előnyéből – nekik egyenesen csökkent a nettó jövedelmük, amit most próbálnak különböző pluszforrásokkal, s nyomásgyakorlással kiigazítani. Holott a múlt év végén több közgazdász, elkészített hatástanulmányok (Költségvetési Tanács, Századvég Zrt.) figyelmeztettek a veszélyre, ezért is érthetetlen, hogy miért érte meglepetésként a kabinetet az, ami bekövetkezett.

Az sem mellékes, hogy mivel az adóintézkedések kedvezményezettjei alapvetően a magas jövedelműek, nemigen lehet arra számítani, hogy a rendelkezésre álló pluszpénz növeli a belső fogyasztást, és ennek köszönhetően pozitív multiplikátor-hatások keletkeznek, így felfut a termelés is. Tudniillik a magas jövedelműek vagy a megtakarításaikat növelik a többletjövedelemből, vagy pedig olyan fogyasztásra költik, amelynek magas az importtartalma, tehát többségében nem a hazai keresletet élénkíti, esetleg külföldön vásárol.

Az egykulcsos adózásra való átállás azt jelzi, hogy a Fidesz-kormány nem értette meg az elmúlt évek gazdasági tévelygéseinek egyik legfontosabb üzenetét, mármint azt, hogy a középosztály elsorvasztásával nem lehet fellendíteni az országot. A magas jövedelműek támogatása és az átlagjövedelműek büntetése a hibás utat folytatja, ahelyett, hogy megerősítené a középrétegeket. A méltányos közteherviselés érdekében inkább vagyonadót kellene kivetni a gazdagokra, ahogyan ezt tették Németországban Erhardt pénzügyminisztersége idején. Idehaza pontosan a középrétegek eróziója okozza a gondok sokaságát: az alacsony foglalkoztatás, a rokkantnyugdíjasok nagy száma, az életképtelen kényszervállalkozások, a nagyarányú feketegazdaság, mind a megrendült egzisztenciák kényszerpályáiról és menekülő-útvonalairól tanúskodnak.

Kilenc hónapnyi vajúdás után a gazdasági kabinetben megfogant egy másik gazdaságpolitika is, amely születésekor, 2011 márciusában Széll Kálmán nevét vette fel. A program egy valóságos fordulatot képvisel a korábbi neokonzervatív gazdaságpolitikával szemben, mert végre szembenéz azzal a ténnyel, hogy a magyar gazdaság nem állítható fenntartható pályára strukturális reformok nélkül. Mind a gazdaság, mind az államháztartás elosztási rendszerei oly súlyosan torzultak az elmúlt évtizedekben, hogy ezt pusztán adócsökkentéssel és támogatásokkal lehetetlen tartós és kiegyensúlyozott növekedésre késztetni. A Széll Kálmán Terv közzétett programjai arról tanúskodnak, hogy a tényfeltárás megkezdődött, a beavatkozások fő területeinek beazonosítása megtörtént, az egyes fejezetek sarokszámait kijelölték – akár kezdődhetne is az érdemi munka.

A terv bejelentése óta eltelt egy hónap azonban azt mutatja, hogy a részletek kidolgozása még mindig nehézkes. Pedig az idő sürget! Ha ebben az évben nem kerülnek társadalmi vitára a programok, és legkésőbb jövőre nincsenek bevezetve, akkor a „szüret”, a pozitív eredmények megjelenése sem várható az elkövetkező két-három évben. Ez egyfelől azért rossz, mert a bevont addicionális költségvetési források addigra elfogynak, másfelől pedig a közelgő választások ismét csak fékezik a változtatni akarás lendületét. A második Orbán-kormány már így is elveszített tíz értékes hónapot és támogatóinak egyharmadát anélkül, hogy belefogott volna a sokak érdekeit sértő nagy elosztási rendszerek átalakításába. Mindez előrevetíti a szomorú, de ismerős magyar történetet: megint elszalasztottunk egy, a körülmények által felkínált esélyt, s várhatunk legalább húsz évet a következőre.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON