Ravasz földjogi megoldást keresnek
A magyar termelők jövőjét fenyegető helyzetre léteznek „európai" korlátozó megoldások is -a kormánynak három éve van arra, hogy ezek közül alkalmasat találjon. Ebben a pillanatban azonban még arról sincs pontos adat, jelenleg mekkora is a külföldiek földhasználata Magyarországon.
A termőföldnek a napjainkban készülő alaptörvénybe foglalásával kapcsolatban OrbánViktor hétfőn a parlamentben azt hangsúlyozta, nem szeretne egyetlen további hektárt sem külföldi tulajdonosok kezében látni. Az m1 Az Este című műsorában ezzel kapcsolatban megjegyezte azt is, hogy földügyben elsősorban nem Brüsszelre kell figyelni, mert több európai országban – például Ausztriában és Franciaországban is – számos adminisztrációs technika van arra, hogy a helyi gazdák megtartsák a földet. Ehhez persze bonyolult és ravasz jogi megoldások kellenek – tette hozzá.
A miniszterelnök ezzel lényegében azt jelentette be, hogy a jövőben is az úgynevezett passzív birtokvédelem eszközeit kívánja használni a kormányzat. Ezek alkalmazására – főként és elsősorban a decemberben három évre, 2014. május 1-jéig a külföldiek földvásárlását korlátozó moratóriumra – a magyar földpiacot két évtizede feszítő ellentmondás miatt van szükség. (Jelenleg külföldi csak akkor vehet nálunk földet, ha legalább három éve azon a településen lakik, ahol a kiszemelt területet fekszik.)
A magyar föld átlaghektárja ma jóval olcsóbb, mint a korábban uniós taggá lett országokban, ráadásul arrafelé a gazdáknak van pénzük birtokvásárlásra, míg magyar társaiknak nincs, vagy csak nagyon korlátozottan akad. Ehhez még hozzájön az is, hogy a hazai pénzintézetek többsége állami garanciavállalási rendszer híján a földvásárlás hitelezésével (vagyis az aktív birtokvédelem egyik leghatékonyabb eszközével) nem szívesen él. Az árviszonyok miatt viszont kiváló spekulációs cél is lehet a termőföld, amely egyes számítások szerint kedvező esetben akár egy egyszerű bérbeadással is öt éven belül visszatermelheti az adásvételébe fektetett tőkét.
A korlátozások esetleges feloldásával e viszonyokra szinte biztosan azonnal „rárepülne” a külföldi spekulációs tőke, amely egy idő után már a bérleti rendszert is maga kedve szerint alakítaná, akár a kevésbé tőkeerős magyar bérlők kiszorításával is. A helyzet ismeretében az utóbbi kormányzatok mindegyike igyekezett ezt a helyzetet elkerülni, s ezért tekinthető jelentős gazdaságdiplomáciai sikernek mind a 2003-ban, az uniós csatlakozási tárgyalásokon kiharcolt moratórium, mind annak mostani meghosszabbítása.
A jelenleg hatályos jog egyébként belföldön is erősen korlátozza a magyar földpiacot: ma kizárólag magánszemélyek vásárolhatnak összesen legfeljebb háromszáz hektárnyi, vagy hatezer aranykoronát érő birtokot, a legális vásárlásból a tőkeerős, cégszerűen működő ágazati vállalkozások is ki vannak zárva –függetlenül attól, hogy tisztán magyar tulajdonúak-e vagy sem.
Mindezek ellenére, az elmúlt évtizedek sajátos birtokpolitikai kanyarjai nyomán mégis keletkezett legális, a földhivatalokban is regisztrált külföldi földtulajdon, mégpedig – a szaktárcától kapott tájékoztatás szerint –körülbelül 70-80 ezer hektár. Ez az információ azért nem tekinthető hivatalosnak, mert számos esetben a tulajdonos időközben megszerezte a magyar állampolgárságot is, ezt azonban a földnyilvántartás nem követi naprakészen. Jóval nagyobb a baj – és ez ügyben az előző Orbán-kabinet már indított egy keménynek szánt, ám végül kudarcos fellépést 2001-ben – az illegális földhasználattal.
A sokat emlegetett zsebszerződésekkel a legális külföldi tulajdonlás legalább tízszeresét művelik nem magyar állampolgárságú gazdák (elsősorban osztrákok, németek, hollandok és dánok). Jellemzi a helyzetet, hogy miközben a három nyugati határmegyénkben (Vas, Zala, Győr-Moson-Sopron) öszszesen mintegy hat-hétezer hektár van a földhivatali nyilvántartások szerint osztrák kézben, a területi agrárkamarák és a helyi önkormányzatok jelzései szerint a valódi földhasználat csak ebben a térségben meghaladhatja akár a négyszázezer hektárt is.
Ez a kép – vagyis az ellentmondásos adatok sora – egyébként általában is jellemzi a hazai termőföldviszonyokat. Még az elvileg szigorú elszámolási rendszer szerint működő állami birtokok esetében is nagy a bizonytalanság, nemrég derült ki, hogy különböző adminisztrációs és egyéb okok miatt mintegy 200 ezer hektár állami terület van jelenleg parlagon, vagy kényszerhasznosításban, a pontos helyzetet leíró Országleltár pedig az év végére készül el.
Ebben a helyzetben nyilvánvalóan csak átmeneti megoldás a moratórium meghosszabbítása, de a miniszterelnök által emlegetett „ravasz jogi megoldások” nem mindegyike lesz megvalósítható nálunk is. De hogy léteznek, az kétségtelen. A legerősebben talán Dániában, ahol az ország hivatalos állami nyelvén (tehát dánul, vagy külön engedély birtokában a legelterjedtebb idegen nyelven, németül) magas szintű gazdálkodási vizsgát kell letennie annak, aki termőföldet akar venni, de ezen túl a helyi gazdaközösségek kezébe is adnak döntési jogot, hogy befogadják-e maguk közé a területükön birtokot vásárolni kívánó új társat, ráadásul öt évig előzőleg helyben kell lakni is.
Ilyen szabályozást azonban az EU vezetésén aligha tud majd három év múlva, a jelenleg érvényes földmoratórium lejártakor átverekedni a magyar diplomácia. Ezért várhatóan valamilyen enyhébb, demégis korlátozást jelentő formát vezetünk be.
Ezek között a legelterjedtebb, bár egyben legkönnyebben kijátszható megszorítási lehetőség (szlovák, román és balti példák akadnak rá) az, amikor előírjuk a meghatározott idő óta valóságosan fennálló, hivatalosan igazolt helyben lakást. Másik módszer lehet és már nálunk is él az a földtörvény módosításával „hadrendbe állított” korlátozás, ami a miniszterelnök által is fontos és követhető modellnek tekintett francia földszerzési rendben is szerepel: ott – miként immár nálunk is – anemzeti földalapnak elővásárlási joga van minden értékesítésre felkínált hektárra. Várhatóan e két módszer együttes alkalmazására dolgoz ki a következő három évben megoldásokat a kormányzat.
A lényegében a francia szabályozást követő modell azonban csak akkor működik hatékonyan a termőföldvédelemben, ha az elővásárlási jog mögé kellő állami pénzforrást is sikerül állítani –ez a mi esetünkben évi tízmilliárd forintnál is kevesebb összeget jelent, ami nagyon kedvező feltételekkel is legfeljebb húszezer hektár felvásárlására lehet elég (hektáronként félmillió forintos átlagárral számolva). Ez pedig aligha érdemi szabályozó tétel az évi 250-300 ezer hektárosra becsült (a teljes termőterület 2-3 százalékát kitevő) éves hazai termőföldforgalomban. Az FHB Bank tavaly év végén kiadott Termőföldindex című tanulmánya szerint ráadásul a tulajdonváltások fele örökösödés nyomán következik be, amire egyébként is külön szabályok vonatkoznak.
A nemzeti vagyon negyede
A hazai termőföld összértékéről a legutolsó hivatalos becslés a négy éve kialakított Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. létrehozásáról szóló kormány-előterjesztésben szerepelt. E szerint a nemzeti vagyon negyedét teszi ki a gazdálkodási célú termőterület. Magyarország összes területe 9,3 millió hektár, melyből az erdőket, nádasokat és halastavakat is magában foglaló, valamilyen művelésre alkalmas birtoktömeg nagysága 7 millió 768 ezer hektár.
Az európai országokkal összehasonlítva rendkívül magas, 62 százalék feletti a használt mezőgazdasági terület aránya, ez 2009-ben 5 millió 790 ezer hektárt tett ki. A mezőgazdasági terület 78 százaléka szántóterület, 17 százaléka gyep. A konyhakert, a gyümölcsös és a szőlőterület részaránya együttesen 5 százalék. Ez a kincs azonban ma nagyon rosszul hasznosul. A csaknem hatmillió hektár használt terület 2,6 millió tulajdonos birtokában van. Legnagyobb közöttük az állam a maga 1,95 millió hektárjával (ebből mintegy 1,2 millió hektár erdő), a többi pedig döntően magánszemély, átlagosan alig kéthektáros birtokokkal.
A terület bő kétharmadát bérlet, valamilyen egyéb megoldás révén más műveli, az életvitelszerű szántóföldi gazdálkodás általános minimumának tekintett, legalább százhektáros saját tulajdonú területtel a gazdálkodók alig öt százaléka rendelkezik. (T. G.)
