Íme az alapképlet: az írek és az unió déli államai sürgősen a németek pénzét akarják, hogy elkerüljék a csődöt, míg a német kormány sokkal tágabb együttműködést követel, mert biztosra akar menni, hogy jó helyre kerül a pénze, s hogy e megállapodással a kétkedő közvéleményt is megnyeri az eurózóna megmentésének. Erről vitáztak péntek este az eurózóna állam- és kormányfői, miközben az utóbbi napokban a piacok újra felfedezték az ír, a görög, a portugál és a spanyol papírokat, amelyeknek hozama megint rekordokat döntött. Az euró viszont nagyot gyengült, miközben a Moody’s előbb Athén, aztán Madrid tartozásait minősítette le, így is sürgetvén, hogy az eurózóna álljon elő végre hatékony eszközökkel és politikákkal e válságok kezelésére. Pontosabban: mutassa be végre a sokat emlegetett és sok lábon álló – a pénzügyi mentőalapokat és a stabilitási paktum reformját is tartalmazó – „átfogó válaszát” a válságra és a további hasonló krízisek megelőzésére.

A piaci hatást saját bőrükön érzékelő portugálok – akik újabb megszorítócsomaggal és máris munkaügyi reform ígéretével érkeztek Brüsszelbe – sürgős döntést szorgalmaztak a mentőalapokról. A péntek esti csúcs –amely lapzártánk után ért véget – a vitának csak fontos állomása volt, mert az új építmény tervét a március végi rendes, „huszonhetes” csúcson akarják ismertetni.

A péntek esti csúcs homlokterébe az úgynevezett versenyképességi paktum került, amelyre homályos javaslatot február elején tett Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök. Ahogy sejteni lehetett, a németek számára a legfontosabb a költségvetési szigor elfogadtatása, méghozzá német mintára, vagyis az alkotmányba, de mindenképpen törvénybe foglalva az államadósság és a költségvetési deficit plafonjára vonatkozó előírásokat. A növekedési és stabilitási elvárásokat is átültetnék a nemzeti jogszabályokba.

Egyebekben viszont fokozatosan módosult a németek eredeti javaslata, ahogy a valutaövezeti tagállamok inkább egyfajta menüt készítettek, amelynek lapjairól kiválaszthatják a számukra megfelelő gazdaságpolitikai elegyet. Ennek persze van ésszerű oka: a tagállamok helyzete eltér egymástól. A versenyképességét a bérindexálás rendszerében is óvó Belgiumban értelmetlen volna a szokásokon változtatni, másutt viszont nagyon is hozzá kellene illeszteni a béreket a termelékenységhez, hogy az eurózóna egésze legyen versenyképes. A szövegtervezet szerint a tagállamok vállalják, hogy a béralkuk centralizációját oldani próbálják. Hasonlóképpen nem lehetséges a nyugdíjkorhatár egységes emelése, mondjuk, a németek 67 éves szintjére. Ám az emelést függővé kell tenni a demográfiai folyamatoktól, vagyis emelni kell a korhatárt.

A társasági adónál a németek és a franciák szemét eleve csípte az alacsony ír ráta. Most viszont várható, hogy az Európai Bizottság a jövő héten már javaslatot is tesz a társaságiadóalap egységesítésére. S mint Merkel kancellár még Berlinben megjegyezte, ha például az írek ebbe belemennek, akkor a német kormány támogatja, hogy a Dublinnak nyújtott sürgősségi mentőhitel kamatát csökkentsék. Athén számára is nyitva az út, ha hajlandó érdemben és nagymértékben privatizálni. E paktum elfogadásától függ, hogy a németek milyen álláspontra helyezkednek a jelenleg ideiglenes és a 2013-tól végleges pénzügyi mentőalapokba helyezendő pénzek és garanciák ügyében.

Elemzők – például a befolyásos Bruegel kutatóintézet munkatársai, André Sapir és Darvas Zsolt – arra is felhívták a figyelmet, hogy a versenyképességi paktum ugyan jó ötlet, de a mostani válságot nem kezeli. A következőt viszont megelőzheti. Most a bankok és az államadósságok helyzetét kellene rendezni, minthogy a válság alapvetően nem fiskális jellegű volt. A pénzügyi mentőalapok egyértelműsítésére, illetve hiteles banki stressztesztre lenne szükség, hogy ténylegesen látni lehessen, mekkora a probléma. Amíg ez nem ismert, elég nehéz válaszolni arra a szintén alapkérdésre, hogy a görög, az ír (és egyéb még várható mentőakciókban) mekkora szerepet játszik a német és a francia bankok megóvásának elsőbbsége Berlinben és Párizsban.