A Széll Kálmán Tervben szereplő valódi problémák ismertek voltak a Fidesz kormányra lépése idején is, ennek ellenére a kormány első 29 pontja tavaly nyáron egyetlen szót sem vesztegetett például a nyugdíjrendszerre – szemben a szabad pálinkafőzéssel. Mostanra viszont kiderült, hogy a Fidesz a legalapvetőbb változásokat éppen a nyugdíjrendszerben hajtja végre. Mi tartott idáig? Ha rosszmájú vagyok, akkor a politikai sumákolás, ha ennél jobbindulatú, akkor a belátás. Hosszú volt az út annak a kimondásáig, hogy olyan nyugdíjrendszert kell működtetni, amelyben a járulékbevételek teljes mértékben fedezik a nyugdíjakat. Ami történik, az a Bajnai-féle nyugdíjrendszerátalakítás befejezése – magánnyugdíjpénztárak nélkül. A nyugdíjkérdésben a Fidesz lényegében végigment a damaszkuszi úton, de lesz itt még néhány útelágazás. Na, ez tart ilyen sokáig. A toporgás ott, ahonnan valóban el kell indulni, és ahonnan néhány úton a fideszesek már el is indultak. Máshol épp csak próbálgatják a kezdőlépéseket, míg a legnehezebbek elején egyre csak a tehetetlenkedés van. Ezért csak most és ezért csak ennyi.

A Fidesz gazdasági téren nem tud vagy nem akar mit kezdeni a kétharmados parlamenti többségével. Megcsinálhatna bármit, de amit tesz, nem mutat túl egy költségvetési megszorításon. Mert ez az, még akkor is, ha újmagyarul ma éppen úgy mondják: harc az államadósság ellen. A Fideszt gúzsba köti az ellenzékben szisztematikusan kialakított tabujainak rendszere. Bármit akar tenni, a tükörben saját ökölrázó képét látja. A tabuk között lábujjhegyen lépdel vagy szócsavarással igyekszik bizonygatni, hogy amit tesz, az nem is az, ami, vagy egyszerűen ellép a probléma mellett, mintha nem is létezne, esetleg ködösen, távoli határidővel ígéri a megoldást.

A Fidesz a nagy-nagy szabadságának rabjává vált. A győzelem érdekében olyan politikai pályát alakított ki, amelyre saját maga helyezte fel az akadályokat. Vagy éppen a győzelem maga vált akadállyá, ahogyan például a fideszes polgármestereket kellene a parlamenti frakcióban saját helyi hatalmuk korlátozására rábírni. A Széll Kálmán Terv pontjai az bizonyítják, hogy a kormány egyelőre nem kockáztatja meg ezt. Kérdés, az idő Orbánnak dolgozik-e: belekényszerítheti-e még frakciója tagjait egy olyan, az állam működésének valódi szerkezeti változását jelentő reformba, amely számukra súlyos érdeksérelmet jelent a helyi porondon. Elnézve, miként veszíti el egyre jobban a kontrollját a törvényelőkészítés felett a kormány a frakcióval szemben, nem fogadnék egy valóban átütő egészségügyi és önkormányzati átalakításra.

A kétharmad szinte mindenre elég – csak saját maguk legyőzésére nem. Ezért botorkált vissza a kormányfő jobbkeze a kipróbált megszorító intézkedések polcához. Vagy az ötletei fogytak el vagy a lehetőségei. Ha kiderül, hogy a költségvetési hiány növekedését nem engedi a piac, és az Orbán-kormány színre lépésétől önmagában nem zuhannak a magyar állampapírokra fizetendő kamatok, ha a Matolcsy-féle válságadók és nyugdíjpénztárvagyon besöprése is kevés, akkor marad a megszorítás. Aminek a kormány nem tudott ellenállni, annak az élére áll. Ennek láttán Brüsszel vagy az IMF is megnyalja a szája szélét.

A táppénz- és rokkantnyugdíj-fizetés rendszerének megváltoztatása, potyautasainak a leszállítása például igazi reform- és megszorítási örökzöld. Olyan régi lemez, hogy már gramofonra is megvan. Nem is kérdés, van-e társadalmi támogatottsága annak, hogy csak az kapjon rokkantnyugdíjat, aki rokkant, táppénzt, aki beteg. De itt el is fogy az egyetértés, többet pedig egyelőre nem tudunk. A kormány bejelentett terveinek többségéről azért is nehéz véleményt mondani, mert csak azt tudtuk meg, mit akarnak tenni, de azt nem, hogyan. Márpedig akárcsak az egyszerűbbnek látszó rokkantnyugdíjas és táppénzkérdés is sokkal összetettebb probléma egy szimpla kiadási tételnél.

A tömeges rokkantnyugdíjba vonulás, illetve annak a megbundázott formája nem elsősorban az elmúlt évtized története. Sokkal inkább a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének-közepének a bulija volt ez a kisemberek számára. Az állam sokáig félrenézett, mert maga is tudta, hogy többnyire a potenciális munkanélküliket hagyja rokkantságba menekülni – akkor is, ha azok nem lennének erre jogosultak, és svarcban dolgoznak tovább addig, amíg esetleg tényleg meg nem rokkannak. Én is ismerek kenőpénzért két évtizede puha elbírálással lerokkantosított embert, aki azóta is vígan dolgozik a műhelyében, de nem táplálok túl nagy reményeket az álrokkantak és nem annyira rokkantak munkaerőpiacra való visszakényszerítésével kapcsolatban. Ők aztán már tényleg nem hiányoznak onnan, ahol tíz százalék fölötti a munkanélküliség, és a képzetlen, csökkent munkaképességű emberek már most is nagyon nehezen találnak állást.

A még aktív korú kvázi rokkantak többségéből mostanra már csak munkanélkülit vagy tessék-lássék közmunkást csinálhat a kormány nagy felülvizsgálata, a „versenypiacon” nincs számukra hely, ellátásuk az államra marad, legfeljebb kevesebbe kerül, mint eddig. Ha a rokkantnyugdíjasok egy részét – bármenynyire igazságosan is – eztán munkanélkülivé vagy közmunkássá teszik, akkor az állást már most se nagyon találók, a kicsit rokkantak és a 15 éves koruk után szakma nélkül, tanulatlanul munkát kereső gyerekek majd egymás kezéből veszik ki a seprűt az állam által fizett közmunkán. Rendes állás pedig nincs – és ez a lényeg.

Ehhez hasonlóan a táppénzszabályok egyelőre ködös szigorítása is kétfenekű dolog. A rokkantnyugdíjakhoz hasonlóan az ipari méretű táppénzcsalás sem ennek az évtizednek a jellegzetessége. Az indokolatlan táppénznél mára azonban sokkal jellemzőbbé vált az, hogy az emberek akkor sem mennek el orvoshoz, ha valóban betegek, inkább megpróbálják lábon, csak gyógyszerekkel kikúrálni magukat, mert félnek attól, hogy betegeskedésük miatt elvesztik az állásukat. Ha tehát az állam érdemi összeget akar megspórolni a táppénzkiadásokból, akkor vagy az ellátás mértékét csökkenti jelentősen, amivel csak a betegen dolgozók számát növeli, vagy több táppénzfizetést rak a munkaadókra, ami viszont aligha illeszthető bele a vállalkozások terheinek csökkentésébe.

És akkor még csak a program két pontja kapcsán felvetődő problémahalmazról írtam. Arról pedig még semmit, hogy az egészségügyet, a betegségből fakadó állami ellátásokat ez a terv – tőrőlmetszett megszorító csomag módjára – kiadási problémaként kezeli, és nem egy átfogó, kidolgozott egészségprogram részévé teszi. Ez a mozaikszerűség a második Orbán-program legfájóbb hiányossága, amelyet az egészségügy mutat meg a legjobban, amelyről ez a 26 pont minden várakozást alulmúlóan keveset szól. A rokkantakon és táppénzeseken túl egyetlen kérdést tárgyal, a megszorítások örök gumicsontjának számító gyógyszerkasszát, ami fontos az államháztartásnak, de önmagában csak arra jó, hogy kiadást csökkentsenek vele – anélkül, hogy bármiféle tartalmi átalakítás kezdődne. A miért csak enynyi? megválaszolásánál visszaérünk a kiinduló mezőre: az egészségügyben már valóban annyi a tabu, hogy a Fidesz képtelen bármit csinálni anélkül, hogy egyet-kettőt le ne döntsön. Ehhez még nem vettek elég mély lélegzetet. Ahogyan az első Orbán-csomagban is a második volt a legérdekesebb, úgy a másodikban a harmadik az.