Bihari Péternek a Népszabadságban megjelent írása két kérdésre négy tételből álló választ ad. A kérdések: 1. szükséges-e rendszerváltás a monetáris politikában és 2. megfontolandó-e a 3 százalékos inflációs cél újragondolása, milyen infláció elérésére törekedjen a jegybank. A válaszok négy tétele: 1. bár kétségtelen, hogy a jegybanknak nem sikerült a kijelölt inflációs célt elérni, a sikertelenségre van magyarázat. Az infláció kedvezőtlen alakulása nem a jegybank politikájának, hanem i. külső tényezőknek és ii. a kormány(ok) inflációnövelő politikájának tulajdonítható, amellyel a költségvetés egyensúlyrontó következményeit próbálták elfedni; 2. a monetáris politika elvárható hatása egyrészt szerény, másrészt kiszámíthatatlan; 3. az inflációs célkövetés politikája, minden annak hitelességét cáfolni látszó tapasztalat ellenére, a legjobb módszer az infláció kezelésére, és 4. hiba lenne változtatni a jelenleg kijelölt 3 százalékos inflációs célon.

Sajnos a kérdések és az azokra adott válasz nem szolgája Bihari elsődleges célját, nevezetesen a MNB védelmét és csak kis részben veszi figyelembe a 2008-as válság immár széles körben elfogadott tanulságait. Ugyanis:

1. Bár a jegybanktörvény 2. cikkelye az MNB elsődleges célját az árstabilitás elérésében és fenntartásában határozza meg, a 4. cikkely „alapvető feladatai” között szerepel kötelessége, hogy „feltárja a pénzügyi közvetítőrendszer egészét fenyegető üzleti és gazdasági kockázatokat, elősegíti a rendszerszerű kockázatok kialakulásának megelőzését, valamint a már kialakult rendszerszintű kockázatok csökkentését vagy megszüntetését”. E feladat teljesítését az MNB szinte maradéktalanul mellőzte. Gondolom, Bihari úr sem vitatja, hogy Magyarország 2008-as válságának közvetlen kiváltója a magyar bankrendszer fizetésképtelensége volt, másrészt, hogy e veszély a többi visegrádi országot nem fenyegette. Az MNB apológusai, így Bihari úr is a mai napig adósok annak a kérdésnek a megválaszolásával, hogyan alakulhatott ki ez a helyzet 2008-ban – hacsak nem a 4. cikkelyben foglaltak elhanyagolásával.

2. A magyar bankrendszer továbbra is sérülékeny, továbbra is gátja a gazdasági növekedés beindulásának. Egyetértek Bihari úrral, hogy a kormány különadói – beleértve a bankokra kivetett különadót – elhibázottak, még akkor is, ha a bankok és multinacionális cégek hosszú éveken át aluladózottak voltak. (Erre nem a különadók, hanem az adórendszer egészének a rendbetétele a megoldás.) De a bankrendszer egésze továbbra is óriási méretű kockázatokat rejt magában, az abból fakadó veszteségeket az Európában egyedülálló, kizárólag a pénzügyi szférában és csak nálunk alkalmazható egyoldalú szerződésmódosítás kiváltságával takarja. A rendszer hitelállománya továbbra is több mint a másfélszerese a betétállománynak, a devizakitettség a visegrádi országokban tapasztalhatónak a sokszorosa, a források és eszközök lejáratának különbözete pedig szintén a legkockázatosabb. A devizakitettségből fakadó árfolyam-, illetve hitelkockázatot a bankrendszer a társadalomra hárítja az egyoldalú szerződésmódosítás bevetésével, azaz a jól fizető adósokra hárítja a hibás hitel- és árfolyam-politikából fakadó döntéseinek következményeit. Az állapot kialakulásáért nem a kormányok, nem a nemzetközi folyamatok és nem az MNB eszköztárának korlátozottsága, hanem azMNB eszköztárának kihasználatlansága az egyedülálló magyarázat. A helyzet kialakulása, a lakosság elszegényedése persze egy összetett folyamat eredménye. Bár a szakmai és erkölcsi felelőssége tagadhatatlan, az MNB a mai napig nem végez folyamatos, átfogó rendszerkockázati elemzést.

3. A kamatpolitika fétisizálása, ami kicseng mind a kormány, mind az MNB nyilatkozataiból – miszerint a kamat emelése, illetve csökkenése az MNB feladatkörének alfája és ómegája – tévút. A modern jegybank alapfeladata nem ez, hanem a pénzügyi rendszer egészséges működésének biztosítása. (A rendszeren belül az egyedi szereplők felügyelete persze a PSZÁF feladata.) Az egészséges működéshez hangsúlyosan fontos az árstabilitás elérése és fenntartása, de az árstabilitást egy sérülékeny, kockázatos bankrendszer nem tudja biztosítani, még akkor sem, ha a jegybank a legszigorúbb monetáris politikát követi. A felelőtlen túlhitelezés és indokolatlan kockázatvállalás ugyanis önmagában infl ációs következményekkel jár. Paradox módon az erős forint politikája bár csökkentette az importárakat (talán hűtötte is az inflációs várakozásokat), egy hitelbuborék kialakulását eredményezte, mert látszólag olcsóvá tette a devizaalapú kölcsönöket. 2007-re 1 forint gazdasági növekedést 20 forint hitelnövekedés kísért, de a jelenséget az MNB nem vette figyelembe. Sikertelenségének kovácsa tehát nem a kormányok és nem a külső tényezők, hanem az MNB saját maga volt.

4. Bihari állítása, miszerint az MNB nem az árfolyam-célkövetés, hanem az inflációs célkövetés technikáját alkalmazza, kérdéses. Bár az MNB következetesen az infláció általa várt alakulására hivatkozik, döntései sokkal szorosabb összefüggésben állnak a piaci kamatok és az árfolyamok alakulásával. A kamatfelár és az árfolyam pedig elsősorban kockázati mutató, még akkor is, ha a kockázatok kategóriájában az inflációs kockázat kiemelt jelentőséggel bír. De ez nem a mi esetünk. A magyar kockázati felár elsősorban a magyar gazdaság sérülékenységének a függvénye, ahol a bankrendszer sérülékenysége előkelőbb helyet foglal el, mint az infláció. A sérülékenység csökkentése nélkül tehát nem várható sem a kamat, sem az infláció érdemi csökkenése, bármit is tesz a leendő monetáris tanács. A nemzetgazdaság adósságállományának közel háromnegyede devizában van lekötve. A devizaadósságban rejlő óriási árfolyamkockázat – ami miatt Magyarország kénytelen olyan monetáris politikát követni, amely biztosítja a törlesztéshez szükséges árfolyamot – és nem az infláció az, ami a monetáris politikát már évek óta meghatározza, és évekig meg is fogja határozni.

5. Egyetértek Biharival abban, hogy hiba lenne az inflációs célon változtatni. De egyetértésem inkább taktikai, mintsem érdemi jellegű. Egy ilyen változtatás a piacra zavaró hatással lenne, az infláció elszabadulásának lehetőségét jelezné. De a 3 százalékos cél, bár nemes, nem hiteles. Bihari szerint „a cél akkor hiteles, ha a piac szereplői elhiszik, hogy a jegybank elkötelezett saját célja iránt”. Mint hajdani piaci szereplő, meggyőződésem, hogy ez nem elég, ha a piac nem hiszi, hogy azt el is lehet érni. Az MNB sohasem állított össze egy olyan pályaképet, amelyen haladva a cél elérhető lenne, és most sem rendelkezünk ilyen képpel. A kormány álma az 5,3 százalékos GDP-növekedésről a 3 százalékos infláció mellett pedig csak az: egy álom. A 3 százalékos infláció éppúgy elérhetetlen, mint az 5 százalékos növekedés.

Bihari első kérdésére tehát igennel válaszolnék. Az MNB szellemisége rendszerváltásra érett, bár az eddig elhangzottak tükrében közel sem arra a rendszerváltásra, amelyre a kormány gondol. A másodikra én is nemet mondanék, de nem hiszem, hogy a jegybank jelenlegi politikája alkalmas lenne a 3 százalékos cél elérésére.

A szerző közgazdász, az MNB felügyelőbizottságának tagja

Róna Péter