Mint politológus azon csodálkozom, hogy a polgári demokrácia „legfontosabb közös vonásait” le lehetett írni a pártok említése nélkül. A hatalmi ágak Kornai állítása ellenére egyáltalán nincsenek szigorúan szétválasztva, mivel a pártok minden intézményt átszőnek. A mai német kormány fönöke egyben a CDU elnöke; a parlament elnöke is CDU-tag. A kormány főnöke egyben a törvényhozó parlament tagja és a kormányfrakció legsúlyosabb személye. Az Alkotmánybíróság tagjait a parlament bizalmi emberei választják, és a bíróság elnöke vagy az egyik, vagy a másik nagy pártnak tagja, illetve teremtménye, ha nem formális tagja. Hogy a két nagy párt megegyezést kötött arra, hogy egyszer az egyik, aztán pedig a másik választhatja ki a jövendőbeli alkotmánybírósági elnököt, arra mutat, hogy nincsenek szigorú gátak a hatalmi ágak között, ellenkezőleg. És miről tanúskodik az az amerikai játszma, hogy minden elnök azon drukkol, csak legyen lehetősége egy legfelsőbb bírósági bírót kinevezni, és ezzel rányomhassa pecsétjét a politikailag és társadalmilag döntő ítélkezésekre?

Németországban nincs állami feladatot ellátó szerv, mely ne a kormánytól, illetve a kormányt hordozó párttól vagy pártoktól függene. Egyetlen hatóság nem úgy választja vezetőségét, hogy a kormánypártok ne szólnának bele. Még az állami számvevőszék élére is pártembert állítanak; néhány év óta pl. a szociáldemokrata frakció volt ügyvezetője látja el az elnöki posztját. A különbség Magyarországgal szemben csak az, hogy senki nem vonja az illető korrektségét kétségbe csupán azért, mert pártkarriert futott be. Persze van olyan is, hogy a pártelnök-kancellár egy ellenzéki párt tagját nevezi ki egy érzékeny hivatal élére, például az egyik titkosszolgálati ágazathoz. De azt nem jóindulatból teszi, hanem politikai számítás alapján: kéz kezet mos.

Még a közszolgálati tévék és rádiók intendánsait is a pártok ízlése és bizalma szerint választják. Így került az addigi kormányszóvivő nemrég a bajor rádió élére, és így került a Zweites Deutsches Fernsehen főszerkesztője a székébe, mivel a politikai erők – kormány- és pártemberek együttműködésével – kiebrudalták az elődjét.

„Fékek és ellensúlyok” persze vannak – mint minden többpárti rendszerben. De egyrészt lehet, hogy összebeszélnek, mint az alkotmánybíróság elnöke esetében.Másrészt sehol sincs úgy, hogy az egyik párt vagy pártszövetség nagy választási győzelme esetén az alkotmány az ellenzéket nagyobb hatalommal szerelné fel, hogy ellensúlyozhassa a demokratikus választás győztesét. Hogy Magyarország egyszínűbbnek tűnik Németországnál, attól van, hogy az NSZK-ban 17 parlament és kormány működik, és öt éven belül 17-szer, néha 18-szor vagy 20-szor választanak „miniszterelnököt” vagy kancellárt. Kornai aggálya, hogy minden a „centrális erőtérben” dől el, biztos elillanna, ha Magyarországot Ausztriához hasonlóan kilenc tagállamra tagolnák, és az Országgyűlés mellé berendeznének egy második kamarát, egyfajta felsőházat. Hogy ezzel viszont megnyugodna-e és sikeresebbé válna-e a magyar politika – kétes. Kornainak az a baja a mostani magyar kormánnyal, hogy a Fidesz-szövetség kétharmados parlamenti többséget nyert el, és ezért teljes jogosultsággal alkotmányos módon úgyszólván azt csinál, amit akar.

A kétharmados többség nagyon sok országban felhatalmazza a parlamenti képviselőket arra, hogy az alkotmányt megváltoztassák. Egy olyan alkotmány, mely kizárná ezt a lehetőséget vagy négyötödös „többséghez” kötné, megbénítaná az országot és a társadalmi fejlődést. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha akár a magyar, akár a német alkotmányt nem lehetett volna megváltoztatni 1989/90-ben. A német alkotmány első húsz és a 79. cikkének tartalmát ugyan megváltoztathatatlannak nyilvánították, de a 146. cikk meghatározza, hogy ez az alkotmány addig érvényes, amíg a német nép nem fogad el „szabad akaratából” újat. Még az sincs kikötve, hogy egy új alkotmányt csak népszavazással lehetne elfogadni – hiszen a hatályos Grundgesetzről sem szavazott a nép.

Kornai nem is tudja, mennyire hasonlóak az ő aggályai és Orbán gondjai. Németországban is volt egyszer kétharmados többség, nem a szövetségi T. Házban, hanem Bajorországban a 2003-as választások után. Edmund Stoiber volt annak idején a CSU pártelnöke és a bajor kormányfő. Óriá si győzelme néhány év múlva csúfságba fulladt, mert nem az történt, amit Kornai úgy ír le, hogy „a törvényjavaslatok elfogadását széles körű viták és egyeztetések előzik meg”. Persze évi két-háromszáz új törvényt vagy módosítást nem is tud a társadalom „széleskörűen” megvitatni. Parlamenti berkekben persze folynak a viták – anélkül, hogy a nyilvánosság akarna vele törődni. Évi húsz vagy harminc törvényjavaslat még felkelti a polgárok érdeklődését, és a médiák beszámolnak az előremenetelről.

Stoiber és Orbán eljárása (hétéves fáziskülönbséggel) eddig még alapjában hasonló. Hogy a választóik óriási bizalmának és elvárásának eleget tegyenek – nem hiába győztek nagy előnnyel –, igyekeznek az igényeket teljesíteni. Aztán saját fejük szerint még tesznek hozzá, hiszen ki akarják érdemelni a történelem ítéletét: „Nagy politikus volt és jelentőseket alkotott”. De nem ők az egyetlenek, akik a győzelem mámorában alkotni akarnak. A képviselők saját belátásuk szerint is akarnak nyomokat hagyni.

A kormányfrakció minden egyes tagja úgy érzi, hogy ő segítette a pártelnököt a kétharmados többséghez, és most megmutatja neki, hogy a miniszterelnök kitől függ. Ekkor folyamodnak a képviselők az egyéni indítvány lehetőségéhez és megszavazzák ezeket anélkül, hogy a kormány, illetve az ott egybegyűlt kormánypárt vezetősége tartalmilag és időbelileg állást foglalhatott volna. Egy „kényelmes” kétharmados többség irányítása sokkal nagyobb és eredményében kétesebb feladat, mint egy kevés, vagy akárcsak egyetlen pluszszavazattal rendelkező frakció vagy koalíció vezetése. Stoiber ezt keservesen tapasztalta és végül belebukott – Orbán, a példát jól ismerve, igyekszik elkerülni ezt a sorsot.

Kornai rossz néven veszi a Fidesz elnökétől, hogy uralmát „akár 15-20 évig is” fenn akarja tartani. Helmut Kohl példája mutatja, hogy ez sem antidemokratikus, ez sincs kizárva. Az akkori német kancelláron is dühöngött a nép fele, amikor kormányra lépett azzal az elhatározással, hogy közepes hatótávolságú NATO-rakétákat telepít, ha a szovjet a fegyverkezéséből nem enged. Öthat évvel később nem is nézett úgy ki, mintha a következő választást politikailag túlélné. De aztán jött a magyar határnyitás, a német újraegyesülés, és Kohl még 1998-ban is indult a választásokon. Lehet, hogy el akarta érni a húszéves kormányzási jubileumot, de csak 16 év lett belőle. Kohl ezért antidemokrata volt? És ha nem, akkor miért volna Orbán ugyanolyan célkitűzéssel kétesebb demokrata?

Kornai alapvető kritikája ott veszti el a talajt, amikor bevezetésként kijelenti: nem arról szól a cikke, hogy milyen állapotban volt az ország, amikor az új kormány átvette az irányítást. Alkotmányi kérdésekhez még így hozzá lehet állni, mert az alkotmány egyfajta következetességet követel meg. De azt senki sem mondhatja, hogy a gazdasági helyzet 1990 óta nem változott volna, mint a tenger szintje. Még egy kapitalista rendszerben is különböző irányzatú döntésekre van szükség, attól függően, hogy gyümölcsöző gazdaságot kell állandósítani vagy az állam fizetőképességét kell helyreállítani nemzetközi nyomás alatt. Lehet, hogy Orbánék nem a kétségen kívüli legjobb intézkedésekkel oltják a tüzet, de Kornai sem tár egy megcáfolhatatlan intézkedési kézikönyvet az olvasó elé, hanem felsorol jövendőbeli veszteseket – mintha azok a csoportok nem vesztettek volna (vagy nem érezték volna magukat vesztesnek) már a Bokros-csomag vagy a Bajnaikormány idején is.

Egyben viszont alaposan téved a nagynevű szerző: Magyarország gazdasági rendszere nem a kapitalizmus, hanem a szociális piacgazdaság – úgy, ahogy az egész Európai Unióban. Amikor a magyarok ki akartak kerülni a kommunizmushoz vezető szocializmusból, akkor nem egy olyan kapitalizmusra vágyódtak, „amely képes működni az alapvető emberi jogokat sértő diktatúra körülményei között is” (Kornai), hanem egy olyan gazdasági rendszerre, mely a demokrácia szoros velejárója. Ahogyan a magyarok nem fogadnak el egy autokrata rendszert, úgy nem fogadnak el egy kapitalista rendszert sem, melyről Kornai írja: „sőt, előnyben részesít egy stabil és erőskezű diktatúrát egy ingatag és gyengekezű demokráciával szemben”.

Persze: a demokráciának sem ingatagnak, sem gyengekezűnek nem kell lennie.

Utóirat: Antall József egyszer azt mondta nekem, hogy Csurka öt percig mond valamit, és neki egy hétig kell utaznia a világot, hogy magyarázkodjon. Van Orbánnak felesleges ideje arra, hogy Bayer Zsolt írásait magyarázza?

A szerző újságíró, Frankfurter Allgemeine Zeitung

Marabu rajza