A pénzpolitika gyeplőjét a kezében tartó, a végrehajtó hatalomtól függetlenné vált MNB és a költségvetést meghatározó kormányok rendszerváltás óta tartó viszonyában lényegében ez a hazai alapállapot. Nem az ellentét számít ritkaságnak, hanem egy-egy aránylag hosszú, netán években mérhető békés és eredményes együttműködés.

Természetesen korántsem lényegtelen, hogy az ellentétek mögötti érvekben kinek van „igaza” (jelesül az alacsonyabb kamat megér-e egy magasabb inflációt, vagy éppen kamatot kell emelni a forintromlás ellen, mint tette tegnap a monetáris tanács), de ettől függetlenül az mindenképpen káros, ha az ország gazdasági irányításának két meghatározó intézménye folyamatosan fasírtban van egymással.

Olyan ez, mintha mindig kuplung nélkül akarnánk sebességet váltani az autóban. Kellő erőfeszítéssel és ügyességgel persze ez is megoldható, de így sokkal több energiával sokkal lassabban tudunk csak haladni, mintha tökéletes lenne a kocsinkban az erőátvitel.

Persze nehéz a kormány és a jegybank közötti gazdaságpolitikai együttműködést vagy akár csak a másik szempontjainak figyelembevételét elvárni, ha a felek lényegében nincsenek beszélő viszonyban – ahogyan éppen most áll nálunk a helyzet.

Simor Andrást – nyilvánvaló politikai beágyazottság hiányában – kiinduló pozíciója több elődjénél elvileg sokkal inkább alkalmassá tette a kormányokon átívelő jegybankelnöki posztra, azonban a Fidesz meg akarta és meg is találta rajta azt a fogást, amivel a maga számára vállalhatatlanná tette már kormányra lépése előtt. De a jegybank nem egyenlő a jegybankelnökkel, és a kezdetektől világos volt, hogy a Fidesznek alapvetően az MNB politikájával van baja, ennek csak a következménye a Simorról faragott mumusszobor. A Fidesz már jó előre közölte, hogy ezen a meccsen nincs döntetlen.

Nem kétséges, hogy a kormány, ha akarja, politikai hatalmánál fogva könnyen és gyorsan pórázra foghatja a jegybankot, ennek jelenleg gyakorlatilag csak a külvilág rosszallása szab határt. A Fidesz egyelőre a jegybankidomítás már eddig is bevett módszerét alkalmazza, a monetáris tanács összetételét igyekszik a kormány céljaihoz igazítani. De többször láthattuk már azt az elmúlt hónapokban, milyen törvénykezési dühöt tud kiváltani a kormánypártokból, ha független intézmények ellentmondanak nekik, így korántsem lenne meglepő, ha gyorsabb lefolyású lépésekre szánnák el magukat.

Ha azonban a jegybank a kormányzati gazdaságpolitika kritika nélküli kiszolgálójává válik, akkor azzal a kormány nem csupán a vezetési szokásaihoz állítja a féket, hanem lényegében kiiktatja azt. Ez pedig csak akkor nem baj, ha biztosak vagyunk abban, hogy a padlógázt nyomók jó irányba visznek bennünket. Ebben viszont sohasem lehetünk teljesen biztosak – ezért kell a fék, még akkor is, ha az sem működik tökéletesen.