Miért is gondoltam, hogy lehet ez felénk másként? Miért voltam olyan naiv, hogy egy pillanatig is elhiggyem: amit nekem egyszer az állam garantál, abban én megbízhatok? Hát nem tanultam én elégszer a magyar történelemben, hogy mit ér az állam ígérete az állampolgára számára. Igen, igen kedves történelem, tudom én, hogy a Lajta több mint egy folyó, de úgy szeretettem volna hinni, hogy nem – hogy képesek vagyunk meghaladni a múltunkat, hogy az én nyugdíjam már nem nyomja majd annyira a gyerekem vállát, mint amennyire a szüleinké a miénket. Valahol titkon mindig éreztem, hogy ez csak egy álom, most mégis szomorú felébredni belőle, és belátni: az a pénz sosem volt az enyém, csak az állam úgy tett, mintha nekem adta volna egy kétoldalú üzlet keretében.

Ebben a jogviszonyban nem én vagy a nyugdíjpénztáram volt képtelen teljesíteni, amit vállalt, hanem az állam. Az az állam, amely kudarcot vallott öngondoskodásban. Nem tudta vagy nem akarta folytatni azt a vállalását, hogy minden hónapban félretesz valamit a bevételeiből (azaz a törvény erejével beszedett járulék egy részéről lemond a javamra), ennek fejében viszont később csökkennek a terhei, mert kevesebb nyugdíjat kell fizetnie nekem.

Az állam most valójában azt a pénzt veszi el, amelyet ő maga adott. Alapvetően nem az én befizetésem áll ezekben a kasszákban, hanem az övé. Viszont olyan konkrét, meglévő vagyon, amelyről van egy papírom, hogy az enyém. Nem ígérvény, hogy öregkoromra az állam az akkori szabályok szerint fizet nekem valamennyi nyugdíjat, nem is nevemre szóló számla, amelyen ugyan konkrét összeg szerepel, de ennek kifizetése is csak ígéret, hanem a nevemre szóló vagyon nem áll mögötte.

A jelenlegi nyugdíjpénztári tagok egy részének ugyan pályakezdőként már kényszer volt a belépés, de a tagság jelentős része még választhatott. És a választása elsöprő volt: a magyar munkavállalók nagy része biztosabbnak érezte, ha az állam által beszedett járulék „felkínált” része saját nevén lévő konkrét vagyonként alapozza meg a leendő nyugdíját. Ennek a döntésnek a legfontosabb mozzanata nem az, hogy egy magánpénztár kezeli és forgatja ezt a vagyont, nem a mesés tőzsdei hozamok igézete, hanem az: biztosabbnak érzem, ha tudom, látom mi az enyém. Ezzel még valójában a pénztártagok nem szakadtak el az állami emlőtől, nem kezdtek érdemi saját öngondoskodásba, nem lett bizonyosan több a nyugdíjuk, hiszen a rendszerbe lényegében nem került több pénz, mint amennyit azt megelőzően az állam benne tartott. A magán-nyugdíjpénztári tagok kilátásai ettől még önmagában nem lettek jobbak, csak máshová tevődtek a kockázataik. Kevésbé tették ki magukat az állam nyugdíjfizetési képességének, de ennek helyébe a befektetett vagyonuk hozambizonytalansága lépett. A válaszút elé kerülők többsége az állami nyugdíj bizonytalanságát nagyobbnak ítélte, mint a magánnyugdíjét.

Önmagában a magánpénztári rendszer bevezetésétől nem lesz senkinek sem több a nyugdíja, ez ugyanis a látszat ellenére alapvetően nem erről szól. A magánpénztárakba való járulékátengedéssel az állam teszi magát jobban képessé arra, hogy majd hosszabb időre, nagyobb öszszegben és a gazdaságot kevésbé terhelve fizesse az állami nyugdíjat, mint e nélkül. A magyar magán-nyugdíjpénztári rendszer valójában sokkal inkább az állami nyugdíj hosszú távú biztonságáról szól, mint a „magánnyugdíjéról”. E modell önjáróvá válásához azonban arra lett volna szükség, hogy az állam a befektetése (a járulék egy részéről való lemondás) termőre fordulásáig (a már kevesebb állami ellátásra jogosult pénztártagok tömeges nyugdíjba vonulásáig) finanszírozza ezt a szisztémát.

Erre mondta azt az Orbán-kormány, hogy az államháztartást az elkövetkező években csak úgy tudja tartósan a világ által elvárt állapotban tartani az általa kívánatosnak tartott bevételcsökkentő intézkedések mellett, ha felszámolja a magánnyugdíjpénztári rendszert, besöpörve ezzel az ebben idáig felhalmozott „állami engedményezéseket”, megúszva a további rendszeres befizetéseket. Az már színtiszta kommunikáció, hogy ezt hogyan próbálja borzasztóan izzadságszagúan nyugdíjmentéssé festeni.

Ha a Fidesz választás előtti és a kormányválasztás utáni lépéseit mérlegre tesszük, akkor csak egy nagy összeesküvés-elméletet gyártva állíthatjuk azt, hogy ők már egy vagy fél éve is így akarták volna megmenteni a jövő nyugdíjasait a magánnyugdíjpénztáraktól. Akkor ugyanis „csak” azt történt volna, hogy elhallgatták valódi szándékaikat. A helyzet rosszabb: mivel nem sikerült költségvetési engedményeket kicsikarni az EU-tól, rögtönözve és kapkodva elkezdtek onnan pénz szerezni, ahonnan a legkönnyebb. Mindezt a magyar közmondáskincs katonájaként, aki először lő, aztán gondolkodik. Saját lehetőségeik korlátlanságától megrészegülve rögtön lőttek is egy sorozatot oda, ahová először csak egyet. Most már csak a céltáblát kell odavinni, de meglesz az is.

Elfogulatlanul senki sem állíthatja, hogy a magyar magán-nyugdíjpénztári rendszer úgy jó, ahogy van. A pénztárak hozamai biztosan lehetnének magasabbak, a költségei pedig alacsonyabbak. Működésük problémái azonban messze nem indokolják a bezárásukat. Ezek a gondok jogi eszközökkel a fenntartásuk mellett is orvosolhatóak lennének. Ha valóban a pénztárak önkényétől akarnák megvédeni a tagokat, akkor a működési költségeik korlátozásával, az állami rendszerbe való visszalépési lehetőség okos biztosításával rábízhatnánk „az emberekre”, meglopva érzik-e magukat a pénztárakban vagy sem. Ha viszont lényegében az állam dönt helyettem egy már nekem adott vagyonról az én érdekeimre hivatkozva, kicsit is hihető indok nélkül, akkor azt érzem: bármit is mond, egyszerűen pénzre van szüksége. Ma erre tenyerel rá, holnap talán másra.

Kevés olyan fontos alapviszony van az állam és az állampolgára között egy modern társadalomban, mint a nyugdíj. Ez az egész felnőtt életen át tartó anyagi kapcsolat alapvetően meghatározza az ember egzisztenciális helyzetét öregkorára. Ez a viszony a bizalomra és a kiszámíthatóságra épül. Éppen ezért csak nagyon megfontoltan, alapos diagnózis alapján, óvatos beavatkozással érdemes rajta változtatni, ellenkező esetben nagyon könnyű tartós kárt okozni. A nyugdíjrendszer sok tekintetben színtiszta matematika és demográfia, nagy csodák nincsenek benne, legföljebb nagy csodavárások.

A kormány most a műtétet szike helyett baltával végzi, miközben a diagnózist utólag, a beavatkozás közben igyekszik felállítani. Nagyon jó vagy nagyon szerencsés orvos persze így is képes tökéletes műtétre. Ennek kiderüléséig mindenki eldöntheti maga, felelőtlen kókler vagy csodadoktor határozott-e az amputációról. Az viszont már biztos: innentől tudhatjuk, hogy itt baltával műtenek, és attól még, hogy náthával feküdtünk be, könnyen láb nélkül jöhetünk ki. Egy ilyen kórházra pedig, ha teheti, nem szívesen bízza magát az ember. Legföljebb végszükségben.

Az év végén lejár egy bankbetétem. Nagyjából ez a családom teljes likvid megtakarítása. Most elgondolkoztam azon, amin eddig még sosem: ne váltsam-e át euróra, és vigyem el egy bécsi bankba a pénzt? Biztos, ami biztos. Nincs rá alapos okom, aligha fogom megtenni, de mégis átsuhant rajtam ennek a lehetősége. Na, ez az én igazi gondom a magánnyugdíjpénztárak beszántásával. Ez a gondolat. Ezzel nem volt könnyű engem megfertőzni, de akkor is hosszadalmas lesz kikezelni, ha végül kiderül: szekercével, csukott szemmel is végre lehet hajtani egy szívműtétet.