Függetlenül az FT-től azonban, a hitelminősítők körében egyetértés mutatkozik arra nézve, hogy az orbáni gazdaságpolitika - a cikluson túlívelő, de talán még azt is magában foglaló érvénnyel - súlyos fizetési kockázatokat rejt magában. Nota bene: a kivégzés előtt álló magyar Költségvetési Tanács ugyanezt gondolta.

Mindennél kicsit megrendítőbbnek találtam Balcerowicz volt lengyel miniszterelnök-helyettesnek, pénzügyminiszternek, jegybankelnöknek és (momentán) a legnagyobb brüsszeli, uniós pénzekből finanszírozott elemző agytröszt elnökének nézetét: „remélem, Lengyelországban nem bukkan fel valamiféle Orbán”. Balcerowicz „Békesi–Bokros típusú” közgazdász, akinek azonban alapvetően nem Magyarországgal, hanem a saját hazájával van baja. Tudniillik ugyanazt az idegenkedést érzékeli az átfogó, elkerülhetetlen és halaszthatatlan reformoktól, mint minálunk.

Alátámasztandó ezt a vélekedésemet, idézném a jobbra húzó Rzeczpospolita napilap elemzőjének azt a közlését, hogy Magyarország leminősítése valójában Lengyelországnak szóló figyelmeztetés. Miért is? Első látásra nemigen érthető. A lengyel GDP nemhogy zsugorodna, szárnyal. Az ország eladósodottsága, adósbesorolása mégcsak nem is mérhető a mienkhez. Igaz, az államháztartás deficitje rossz adat – a miénk kétszerese –, de ha a gazdaság abban az ütemben növekszik, mint most, akkor ez a teher viszonylag könnyen csökkenthető. Mások erről csak álmodnak.

Strukturálisan azonban Lengyelország ugyanott van, ahol mi. Balcerowicz nem véletlenül panaszkodik arra, hogy a nagy elosztó rendszerek (közkiadások) reformja tapodtat sem mozdul előre, következésképpen a költségvetés kiadási oldala ugyanazokat a terheket cipeli magával mint eddig. Érintetlen az államigazgatás, az egészségügy, az oktatás, az előjogokkal teli, nagyvonalú nyugdíjrendszer meg különösen. Érintetlen minden, ami az állampolgároktól áldozatot követelne. Minden adva van a deficitek újratermeléséhez. A kormányok időnyerésre játszanak csak.

Mitől fél tehát az idézett napilap szemleírója? Nem csak a „reform helyett lyuktömködés” szindrómától. A kötelező magánnyugdíj-befi zetésekre a lengyel kormány épp úgy szemet vetett, mint a magyar, bár egyfolytában tétovázik és visszavonul. A Moody’s döntése után kiváltképpen. Magyar módra államosítani eddig sem akart, csak épp „visszavágni” egy keveset, ámde a Rzeczpospolita úgy gondolja, a kettő közötti különbség olyan finomság, amivel a londoni és New York-i befektetők nem sokat törődnek. Csak azt látják, hogy a lengyelek is „a magánnyugdíjak körül mesterkednek”, amiből arra következtetnek, hogy ők is a „magyar utat” akarják járni, lévén „hasonló bajaik”. Summa summarum: reformok helyett magánvagyonhoz nyúlnak – lásd még: Argentína – mindkét helyen, aminél rosszabb üzenet a piacok számára nincsen.