A megszorítások nem nekik fájnak, a költségvetés számukra csak egy számhalmaz, amelynek az alján egy bizonyos adatot akarnak látni - kerül, amibe kerül. Ez általában így is van: érzéketlenek, de nem buták. A magyar Mikulás ezért most virgácsot kapott tőlük.

Az Orbán-kormány ősszel elbukott a költségvetési hiány növelését célzó elképzelésével, lényegében kapitulációval, azaz a másik fél feltételeinek az elfogadásával ért véget a gazdasági szabadságharcnak nevezett próbálkozás első csatája. A vereség azonban, amelybe szinte belehajszolta magát, nem kijózanodást, hanem dacot váltott ki belőle. – Nem engeditek legalább a magán-nyugdíjpénztári befizetések okozta költségvetési kiadás leírását a hiányból? Tudunk mi háromszázalékos hiányt csinálni, ha ezt akarjátok, tessék!

A magánnyugdíjpénztárak beszántásával és a bennük lévő vagyon államosításával az a költségvetési probléma, hogy a vak is látja (sőt még a hitelminősítők is): néhány év kényelemért olyan jövőbeli kifizetéseket vesz a nyakába az állam, amelyektől éppen szabadulnia kellene. Nem kétséges, a magyar kormány a válságadókból és a magán-nyugdíjpénztári vagyonból (valamint az azoknak eddig átengedett járulékokból) vígan ellesz a ciklus végéig. A jelenlegi hitelezők hátradőlhetnek. Aki viszont eztán akar magyar államkötvényt venni, vagy a pénzét hosszabb távon abban tartani, a fejét vakarva kérdezheti: egyszer minden pénz elfogy, mi lesz akkor, ha ez is? A kormány pénzbehajtó lépéseinek akkor van értelme a politikai hatalom kényelmes megtartásán túl, ha az ezek árán nyert idő és lehetővé tett adólazítás valóban meghozza az Orbán (illetve jobbkeze) által várt hatást: a gazdaság dinamikus növekedését, amely a most besöpört pénz elfogyásakor keletkező költségvetési lyukat képes lesz betömni.

Magyarország adósminősítése most attól függ, hogy mennyire hajlandó valaki hinni ebben. A hitelminősítők fintorgásából ítélve ők nem nagyon. Most látszólag megcsináltuk a leckét, mégis rossz jegyet kaptunk. Hiába jó ugyanis az egyenlet végeredménye, ha a levezetés rossz. Vagy legalábbis nem hiszik el. Nem zárható ki teljes bizonyosággal, hogy a gazdasági sémákkal való Matolcsy-féle szakítás eredményes lesz, de erről meg kellene azokat is győzni, akik még e buta sémák rabjai. Lehet, hogy Matolcsy meg nem értett gazdasági zseni, akit a világ még nem ismert fel, és valóban arra van a Kánaán, amerre és ahogyan tanácsai alapján Orbán vezet bennünket, de a hiten túl előbb-utóbb bizonyosságra is szükség lesz. A hitelminősítőkből ez egyelőre hiányzik: látják miből fizetünk a ciklus végéig, de nem látják miből tudnánk azután. Pechünkre éppen az utóbbi érdekli őket a legjobban, mivel ez a dolguk. Unják a magyar Mikulást, aki mindig talál még egy zsák pénzt, amiből odaadja az elvárt ajándékokat, mert azt látják, hogy nem maradt már más, amit bele lehetne tenni. Matolcsy most igazán nagyra tömte a zsákját, akkorára, hogy már a külföldi „gyerekek” szólnak neki: Mikulás bácsi, mi igazán örülünk, ha reggelre ott van az ablakban, amire vártunk, de baj lesz ebből a nagy ajándékból! Mi tíz-húsz év múlva is szeretnénk kapni valamit a csizmácskánkba. Tessék hagyni valamit az akkori Mikulásnak is!