Miközben a G20 európai hatalmai és maga az EU a nagy átalakítás reményével készül a ma nyíló szöuli csúcsra, az eurózónában arányait tekintve sokkal nagyobb hiányok és többletek keletkeztek mint globálisan. S minthogy mindeddig ezt a valutaövezet sem tudta kezelni, kérdés, lehetséges-e nemzetközi megállapodást elérni.

Szöulban a rendőrök készenlétben várták a G20 közel tízezer résztvevőjét

– A nemzetközi pénzügyi rendszer nem működik jól – mondta Christine Lagarde francia gazdasági miniszter, aki már készül rá, hogy országa átveszi a G20 elnöki tisztét. A napokban Párizsban járt kínai államfő is Lagarde-hoz hasonlóan nyilatkozott.

A szöuli csúcsnak ez lesz a központi témája. A The Economist a jelenlegi rendszernek három súlyos problémáját említette elemzésében. Először is változatlanul a dollár a kulcsvaluta, amelynek árfolyamát Washington az érdekei szerint alakítja. Ezért váltott ki nagy megrökönyödést a G20-as körben az amerikai jegybank váratlan bejelentése, hogy a gazdaság fellendítését állampapírok vásárlásával – pénznyomtatással – támogatja, amivel lejtőre tette a valutát. Másodszor, a rendszer a nagy tartalékok felhalmozására ösztönöz, azaz a szegényebb országok megtehetik, hogy a gazdagabbak fogyasztását finanszírozzák. S har madszor, kiszámíthatatlanná válnak a tőkemozgások. E hiányosságok érzékelése késztette a Világbank elnökét, Robert Zoellicket arra, hogy felvesse: vissza kéne állítani az aranystandardrendszert. Nem aratott sikert, mert az aranyhoz kötött rendszer rugalmatlansága miatt bomlott föl, de egyáltalán nem lenne meglepő, ha ötletét azért továbbgondolnák.

A mindössze öt hónapja megtartott torontói G20-as csúcs óta, amelyen homályos nemzetközi együttműködési kötelezettségvállalásokban állapodtak meg, a dollár 11 százalékot vesztett értékéből a fontosabb valutákkal szemben, s a húszak körében árfolyamháborús állapotok uralkodtak el, ahogy az Egyesült Államok és Japán beavatkozott a gyengítés mellett, ahogy Kína viszolygott a felértékeléstől, s ahogy Brazília és mások a tőkemozgások korlátozásába fogtak.

A nagy hiányok és többletek, a kereskedelmi egyensúlyok kezelése érdemli a legnagyobb fi gyelmet, hiszen lényegében ugyanez a megbomlott rendszer hozta létre azokat a körülményeket, amelyek előmozdították az amerikai ingatlanfinanszírozási piac őrült fellendülését, majd alapozták meg a pénzügyi válságot. Ez a krízis erősítette meg a G20-ak csoportját, követelt globális megközelítést, ám a lelkesedés a megoldások iránt úgy lohad, ahogy a világ egyre távolabb kerül a Lehman Brothers bukásától.

Az unió nevében José Manuel Barroso bizottsági elnök, és Herman Van Rompuy, a tanács elnöke írt közös levelet a résztvevőkhöz, s a megvitatandó témákba bekerült az is, amit például a munkaadók brüsszeli lobbiszervezete, a BusinessEurope kért. A lényeg az, hogy az egyenetlen globális növekedésből fenntartható és kiegyensúlyozott fejlődés legyen. A két elnök ajánlja a többiek figyelmébe az európai gazdasági kormányzást. Sürgetik a nemzetközi kereskedelem élénkítését. A héten egyébként Brüsszelben Karel De Gucht biztos is beszélt erről, s kilátásba helyezte, hogy az EU a kölcsönösség elvét alkalmazza, azaz ha az európai cégeket például máshol kizárják a közbeszerzési eljárásokból, akkor az unió is hasonló lépéseket tehet. Szó lesz a Nemzetközi Valutaalap (IMF) átalakításáról, s az már tudható, hogy Európa két helyet felad. A pénzügyi piacok szabályozása viszont szintén túl nagy feladatnak látszik, de elképzelhető, hogy a világ húsz legnagyobb, s nemzetközi tevékenységet folytató bankjára külön szabályokat szerkesztenek.

A csúcs előtt a szokásos nyilatkozatháború tűzszünetbe csapott át, ahogy az államés kormányfők a különböző ötletek elutasítása helyett együttműködést ígértek. Az IMF mindenesetre érdekes számítást bocsátott a résztvevők rendelkezésére: ha egymást támogató gazdaságpolitikákat hirdetnének meg, akkor középtávon a világtermelést négyezer milliárd dollárral lehetne növelni, és 52 millió munkahely keletkezne.