Mindenkinek így lenne a legjobb. Nekik nem kellene hol halkan, hol hangosan mondani, hogy nem lesz gázáremelés, nekünk meg nem kellene végigszenvednünk aktuális kínlódást arról, miként nem fizetjük meg a drágább gáz árát, amikor megfizetjük. Valahol, valamiben, valamikor mindig és biztosan. Az ár ugyanis nem vész el, csak átalakul. Minél bonyolultabb áttételeken keresztül éri el a politika, hogy ne annyi legyen a gázár, mint amennyi a világpiaci folyamatok alapján indokolható, annál drágább és átláthatatlanabb lesz számunkra a háttérben kötött alku.

Csak egyszer kellene kikeveredni végre a kényszeredett sumákoláshalmazból, hogy aztán a gáz vagy az áram ugyanolyan termék, szolgáltatás lehessen, mint a benzin vagy a kenyér. Ez alapvetően nem attól függ, hogy hatósági-e az ár vagy piaci, hanem attól, hogy az állam és a vevők is tudomásul veszik: a gáz ára is emelkedhet és csökkenhet. Nincs ebben semmi, de semmi különleges. Különlegessé az tette, hogy a gázár emelkedése olyan főbűnné vált a magyar politikusok fejében, amelytől hatalmon félnek, ellenzékben pedig azonnal ráolvassák a hatalmon lévők fejére. Így aztán ha véletlenül, tisztább pillanatukban lépnek egyet az átlátható és tisztességes gázpiac felé, annyira megrémülnek, hogy rögtön lépnek kettőt hátra.

Lehet, hogy én egy csekélyértelmű medvebocs vagyok, de ez a kérdés számomra sokkal egyszerűbb, mint ahogyan azt a politikusaink látják. A gáz kerüljön annyiba, amennyi a reális ára, az állam nagyon szigorúan ellenőrizze, hogy a gázkereskedők és -szolgáltatók az ár megállapításakor ne éljenek vissza az erőfölényükkel, mindazoknak pedig nyújtson segítséget, akiket önhibájukon kívül nehéz helyzetbe hoz a drága energia. Ez Magyarországon még sosem volt így egészen, ennek a háromszögnek hol az egyik, hol a másik csúcsát ráncigálták. Az a gyanúm, hogy az ország az elmúlt évtizedekben társadalmi léptékben sokkal többet fizetett a gázért, mintha azt piaci alapon, de nem a cégek önkénye alapján meghatározott áron adták volna. A politikusok tartós gázárfrásza csak arra volt jó, hogy boldog-boldogtalant e fűtési mód felé tereljen. Olyan ez, mint a devizahitel. Amikor olcsó, ki ne venné igénybe? Mindenki örül, az állammal az élen. Ha pedig már csaknem mindenki rákötött, akkor kiderül, hogy lehet az a gázszámla havonta kétszer akkora is.

Most, hogy a választások elmúltával a kormány éppen kezd kioldalazni a „befagyasztottuk a gázárat” alapállásból, nem árt felhívnom a figyelmét arra: nem ezt vártam tőle! Hol itt a lendület, a bátor útkeresés? A szocialista kormányok ezerszer elátkozott útjára akarnak lépni? Ugye, nem? Ki mondta, hogy a gázár végső eltörlése nem lehet benne az alkotmányban? Sőt, a szó kiiktatása a magyar nyelvből! Más ugyanis már nem használ. Hiába gyakorolja ugyanis az aktuális megmondóember reggel a tükör előtt, nyakkendőkötés közben: gáz-ár-emelés – nem és nem. De miért is ragadnánk le a nyelvi rébuszoknál? Ragadjuk meg a problémát gyökerénél. Iktassuk az alkotmányba a globális felmelegedés évi mértékét. Rögtön enyhül a gázfüggőségünk.